Az idő későre jár, lassan nyugovóra tér a Nap, hogy helyét átadja a Holdnak, aki már az égbolt szélénél kémlel szaporán. A kellemes fényű Nap, még utolsó erejével meleg színekkel borítja be a házak falait, az utakat, a fákat, bokrokat és mindent, ami az útjába kerül. De ez a pompa hamar elillan, hiszen a gonosz nagyúr a sötétség éledezik és új erőre kap. A meleg színeket legyőzve átveszi a hatalmat és már minden egyre sötétebb színeket ölt magára, mintha gyászolna.
A házak elsötétülnek, mindenki nyugovóra tér. Csak néhol világít még egy két ablakon keresztül egy kis éjjeli lámpa fénye, titokzatosabbá téve az éjszakai félhomályt. De van egy ház, ahol a fények még nem hunytak ki, inkább még csak erősebben világít, mint valaha, mert ez a fény, nemcsak a lámpákból terjed, hanem a szívekből is.
Elterülve kéz a kézben fekszenek az ágyon és a plafonra festett világító csillagokat nézik, amik szabad szemmel, és fénnyel sem láthatók, csak sötétben. Foszforeszkálnak. Lassú kör körös mozdulatokkal simogatja haját, közben néha megcirógatja vállát. Ebbe a lány beleremeg, de mosoly ül ki arcára.
Kis idő elteltével egymás felé fordulnak, kezüket arcuk előtt a paplanon összefonják, úgy nézik a másikat a teljes sötétségben. Hol erősebben, hol pedig gyengédebben, szinte érzékien fogják egymás kezét, és susmorognak.
- Emlékszel, arra mikor 7 éves voltam?
- A bulidra?
- Arra.
- Persze, sose fejetem. - titkos mosoly jelenik meg arcukon, amit a másik nem lát, de mégis tud. Látás helyett, most inkább beszéljenek, az érzékek.
- A legjobb születésnapi buli volt az.
- Persze, de csak azért mert ott voltam.
- Humm... van benne valami. A tortára emlékszel?
- Hogyne. Csokoládé volt, édes mogyoró krémmel a közepén, a külseje pedig fehér marcipánnal volt fedve. A tetejére pedig az volt írva: Boldog Születésnapot JungKook
- Erre nem is emlékeztem... Örülök, hogy vissza tértek az emlékeid, Lucy.
- Hát még én. Kérdezhetek valamit?
- Mond csak.
- Miért nekem adtad a követ. Mármint... nem baj, vagy ilyesmi, csak... érdekel, volt ott több lány és fiú is, miért pont nekem adtad?
- Hát szép is lett volna ha fiúnak adom. - kacag fel halkan JungKook, közben gyengéden megszorítja Lucy kezét. - Jaj, te lány. Most aztán megfogtál. Nem tudom.
- Hogy, hogy nem tudod?
- Nemes egyszerűséggel, nem tudom. - bohókás hangja elkomolyodott - Érezted már valaha azt, hogy mikor meglátsz valakit, akkor úgymond, érzed, hogy köze van hozzá?
- Nem, nem igazán.
- Kösz, ez most jól esett.
- Na, ne hisztizz, inkább folytasd. - bökte mellkason Lucy JungKookot.
- Oké, oké. Mikor ideges vagyok, gyomor idegem lesz, vagy ha csak spontán valami jó érzés közeleg. Olyas valami, ami képes betölteni. Mikor besétáltál anyud oldalán, akkor is ilyen, megmozgató érzést éreztem.
- Ez miatt, adtad nekem a követ?
- Igen.
- Cöh... milyen sablonos szöveg. - Lucy elfordul JungKook felől cinikusan, mint aki hisztizik.
Lassú kezek fonták át Lucy testét két oldalról, még így, fekve is. Hátához egy erős, izmos test tapadt, aminek folytatása a láb átfonta a lány lábait. Arcát Lucy nyakába, majd pedig hajába fúrta, amibe a lány beleremegett, egész testével.
- Ne haragudj rám.
- Rendben van. - Lucy hangja semmit mondó volt.
- Mit tegyek, hogy megbocsáss?
- Csak, mond el az igazat... - vékony mosoly jelent meg Lucy arcán. Azt akarta, hogy JungKook találjon ki, valami hamis történetet. Nem azért, mert nem hitte el, hanem azért, mert szerette volna, ha csak úgy spontán bókolna neki egyet.
- Fordulj felém, és elmondom az igazat. - egy másodpercbe sem telt, de a lány már befele is fordult.
- Hallgatlak.
- Mikor beléptetek azon a kis kapun, kézen fogva, ahogyan felnéztél anyádra csillogó szemekkel, és az ahogyan kacagtál rá. Már az, elég volt. Mikor anyud elült anyám mellé, ahogy a szoknyáját szorongattad, és aggódva néztél fel rá, hol pedig az idegen nőre. Az ahogyan rám néztél, mikor a füledbe súgták, hogy gyere játssz ezzel a homokos ruhás fiúval, te pedig ámultan bámultál rám, én pedig vissza. Tudtam, hogy valamit tennem kell. Visszafordultam zavaromban a homok felé, de mire fel néztem addigra te, ott álltál felettem, és a képembe mondtad: Szia, leszel a barátom? - halk kuncogás zavarta meg az élmény dús beszámolót, mire JungKook csak homlokon pöckölte Lucyt. - Ne zavard meg a történetemet, hiszen most jön a legjobb rész. - megköszörülte torkát és folytatta.
- A szemed csillogott, úgy mint egy drága kő. Az ajkaid egy egyszínű szivárványt formáltak, aminek a végénél ott volt egy nagyon halvány kis mélyedés, tele szebbnél szebb arany talléroknál. Felakartam kutatni a szivárvány végénél lévő kincseket. Egy felfedező akartam lenni, aki felfedezheti, a benned rejlő értékeket és azokat örökre megtarthatja. De te elmentél és a felfedező munka nélkül maradt. Még csak segélyt sem kapott. Kezdett csövesként tengődni, hiszen még a lakbért sem tudta fizetni. Leamortizálódott. De egyszer, egy nem várt napon, az a szivárvány előbukkant és ismét lett munkája. Megtalálta a szivárvány végét, és ott a boldogságot jelentő tallérokat.
A történet végére már egy apró szuszogás hangját lehetett hallani. Lucy elaludt. JungKook arcára mosoly ült, a lány kézfejét kezdte simogatni. Lucy egy kis csúszással közelebb bújt a fiúhoz. Arcát a mellkasába fúrta, belélegezte a mámorító illatot. Hallotta azt az ütemet, ami csak érte szól, mélyen legbelül, elzárva a külvilágtól. Karjaival belekapaszkodott JungKook pizsama pólójába, úgy dörmögte kicsit rekedtes hangon.
- Szeretlek!
