A vámpír Törpe (+18)

   Az éjféli Holdfény rejtélyesen közelíti meg a szobát, és a lehető legtöbb helyet kíséreli meg uralma alá vetni. Borospoharam széle megcsillan a Hold gyémántszerű sugaraiba ütközve felcsillan rejtelmes csillogással a pohár széle. Ahogy táncoltatom a borospohár szélét kacéran a fényben, a pohár oldalát mossa a tökéletes emberi vér.
   Jobbra-balra löttyintgetem az éltető nedűt én pedig elmélyült arccal vizsgálom. A furcsa fény egész testemet bejárja, hogy az ablakban állva, öltönyöm zsebébe tett kézzel, csodálom ezt a vér vörös energia italt. Ajkaimon keresztül veszem, kínzó lassúsággal a levegőt. Érzem a rajtuk keresztül áramló hűvös levegő áramlását.
   Alsó ajkamba harapok, majd kortyolok párat a friss vérből. Leírhatatlan érzés kerít hatalmába. Élvezem, hogy a vér lehömpölyög torkomon, egyenesen a célba érve pedig, minden eddiginél energetikusabban forr fel bennem a vér. Egész testemet átjárja, én pedig kifinomult érzékeim segítségével végigkísérem útját. Azt, hogy beépül a szöveteim közé, és hogy mindenemet végigsimítja, akárcsak egy vörös selyem kendő. Mély levegőt veszek.
   Az éjszakai andalító csend csodálatos harmóniáját halk nyögdécselések serege zavarja meg, ami minden eltelt perccel egyre vonzóbbá válnak.
   Az utolsó korty is lecsúszik torkomon. Résnyire nyitom ajkaim és nyelvemmel óvatosan lehúzom a vér utolsó méz édes maradványait. Kínzó lassúsággal nyalom végig fogaim.
   Túl finom, kell még!
A hang forrása felé fordítom fejem, hogy most baloldali profilomat is érhesse a Hold dicsőséges fénye. A nyögések egyre hívogatóbban, és egyre jobban kívánom a hangforrások alanyát. Ezekkel a hanglejtésekkel, és szívének őrült módon kalapáló zajával, szinte zsong a szoba. Kezemből kiejtem a poharat, ami hangos robajjal ér földet, majd eléri végső stádiumát, ami a végzetéve egyenlő. A pusztulással.
   Pillanatok alatt teste felett állva figyelem tökéletes sziluettjét, ami a Holdfényben táncot járva kelti fel bennem a bestiát. Apró mozdulatait a fény rejtélyessé, de egyben varázslatossá teszik. Combfixén az apró strasszkövek csillognak, a masni pedig ide-oda lóbálózik, a hogy levegő vétel közben, megfeszül teste. Ez a tökéletes kompozíció vérért, és az életért kiált. De sajnálatos módon, ez utóbbit én képtelen vagyok megadni számára. De ő többet adhat nekem, mint gondolná. Szívverése felgyorsul, amint meglát tökéletes eleganciámban, ahogy az ő, kifehéredett erőtlen testér nézem, ahogy kínzó lassúsággal vergődik ágyamon. Arcára bárgyú vigyor ül ki. Élvezi a helyzetet.
   Szemérmesen, kezeit, hófehér alsóneműjére tesi, majd fűzőjén végigsimítva, nyújtózkodik felém. Fehér fűzőjén a vörös szalagok, akárcsak egy tökéletes érrendszer, úgy vonzzanak egyre közelebb. Lehajolok, épp annyira, hogy kezeivel arcomat közretudja zárni. Máris fentebb hajol, átkarolja nyakam, lentebb húz, de ő is felemelkedik és ajkamhoz érinti vérvörös ajkait. Puha párnáin keresztül is érzem szívének heves lüktetését, és vérének 36,5 fokos hőmérsékletét.
   Lassan megőrülök!
Kezeimmel kitámasztom magam, felsőteste mellett és óvatosan egyre lentebb, és lentebb ereszkedek reszkető mellkasa felett. Ő vissza fekszik, és zakóm gombjaival kezd el bíbelődni. Vállamról lehámozza a fekete pajzsom, én pedig segítek neki. Mellé tornyosulok, és a földre dobom zakómat. Erőtlenül ő is felül, majd ingemmel kezd el bíbelődni. Utoljára, mindenki megérdemli a legjobbat.
   Remegő kezekkel bíbelődik el, hosszabb időkorláton keresztül egy-egy gombbal. Őrjítően lassan dolgozik, végül megelégelem, és ellököm magamtól. Teljes testtel hátra vetődik, én pedig pillanatok alatt megszabadítom magam az ing felesleges terhétől. Kábán mosolyog ez arra kényszerít, hogy még egy kicsit eljátszadozzak vele, egészen addig míg el nem éri végzete.
   Mellkasa felé indítom meg magam. Válla mellett kitámasztom magam, testemet pedig hullámozva engedem végig gyenge testén, ő pedig követ ebben a végső táncban. Merevedésemet saját gyenge pontjához nyomom, mire felnyög, és hallom, ahogy a pára elhalad fülem mellett, majd elenyészik. Meztelen hátamba mar, éles műkörmeivel, annyira, hogy saját véremet érzem meg lecsorogni bordáim mellett. De nem aggódok a sebhelyek miatt, hisz pillanatokkal később már ott sincs, csak a hideg vércsepp tovább folyása jelzi, hogy nemrég volt ott valami "fájdalmas".
    Puszit nyomok homlokára, majd halántékára, orrára, állára, nyakára - kéjesen felnyög. Melleinek domborulataira lány érintéseket mérek, melynek hatásaira egész teste libabőrbe öltözik, és lágyan beleremeg, minden egyes érintésembe. Szíve felett kicsivel, hosszabb időre elidőzök, hallgatom, és hagyom hogy átjárjon szörnyen dobogó szíve. Teljessége tiltakozik ellenem, de a belső én, erősebb, mint az ész. Engedelmeskedik nekem.
   Begerjeszt!
A pillanat tört része alatt, övemhez kap, és azt mesteri gyorsasággal kapja ki övem bújtatóiból, és dobja félre. Ajkaim kalandtúráját tovább folytatva haladok lefele, de a fehér fűző akadályoz. Lopva felpillantok rá, de ahogy elnézem, még így is élvezi. Nekem pedig most nincs kedvem tovább vetkőztetni, így hagyom. Combjait fentebb húzza, én pedig, még így nadrággal is - egy laza csípő mozdulattal -, képes vagyok egy mélyről jövő nyögést kiszakítani torbából.
   Egy eddig alig ismert érzés kerít hatalmába, érzem hogy valami megmozdul bennem, és teljesen megváltoztat. Érzékeim még eddig fel nem ismert határokat feszegetnek. Minden annyira más. Ettől még jobban bepörgök. Felegyenesedek, könnyű csipkés alsó neműjéhez nyúlok és egy határozott mozdulattal szétszakítom. A hang hatására, a társaságomat élvező lány érdeklődéssel felkönyököl a párnájára, majd ajkába harap.
   Nagy hiba!
Jobb kézzel visszalököm. Ért a ki nem mondott szóból. Tovább vetkőztetem magam alulról, persze csak annyira amennyire szükséges. Megfogom, már merev nemességem, és lentebb hajolva a nyílása körül kezdek el körözni. Érdeklődve figyelem minden egyes reakcióját. Arca kipirosodott, annyiszor vett levegőt, pupillái tágak, karjai pedig teste mellett hanyagul fekszenek.
   Tovább kínzom őrületes lassúsággal leírt köreimmel, majd végül megállok, pont a bejáratánál. Felé hajolok és egy puszit nyomok homlokára. A puszi pillanatában, egy óriásit lökök rajta, és merevedő gyöngyszemem betalál, pont a közepébe, mire szépséges áldozatom teste nagy 'C' alakban megfeszül. Kihúzódok, majd egy még nagyobb intenzitású lökéssel, eltalálom azt a bizonyos pontot, ami begerjeszti még jobban.
   Vállamba kapaszkodik, erőlködik, felém akar kerülni. Hagyom magam, sőt mi több, még segítek is neki. Felém kerül, majd lassan leereszkedik csípőmre. Halkan nyög, hátravetett fejjel én pedig további magaslatokba emelem az élvezetet. Ismét egy döféssel jutalmazom, de ezúttal saját testsúlya miatt tövig nyomom jósággal. Megint elérem azt a pontot, ő pedig egy eszeveszett ütemet kezd el diktálni, amit én még tudok fokozni azzal, hogy irányítom én is a helyzetet. Lelassítom. Felüllök majd még lassabbal le - és felemelem seggénél fogva. Karjaival átöleli nyakam, hallom minden egyes lélegzetvételét.
   Orrom elé tálalja magát, nyaka állam alatt megfeszül. Kissé hátrébb húzódok tőle, végig nyalom ajkaim és fogaim. Szemfogaim akcióra készen kihúzódnak ínyemből, csak a jelre várnak. Karjaimmal, szorosan tartom a testet, immáron hátközép és nyak részen. Óvatosan puszikat nyomok a kijelölt helyre, oda, ahonnan már egyszer, kétszer, vagy talán többször már megcsapoltam ezt a nőt. Kezemmel lenyomom, így megint férfiasságomra nehezedik teljes súlyával, közben szemfogaim belemélyítem puha húsába. Ficánkolni kezd, mikor nekilátok a táplálkozással egybekötött önkielégítésnek. Szívok, döfök, szívok, döfök.
   Imádom a vérét!
Felül kerekedek, elgyengült testén, és ismét magam alá teperem. A párnára ömlik édes vére, ahogy eltávolodok tőle. Néhányat a saját élvezetemre még döfök rajta, majd visszatérek nyaki ütőeréhez, és folytatom a jól megszokott döf- és szív folyamatot. Ahogy én egyre jobban érem el határaimat, odalent, úgy veszti el ő a saját emlékezetét. Már nem mozdul, csak az én mozgásomra reagálja le teste az utóhatásokat.

   Utolsó, végső menet következik. Beleadom mindent, holott tudom hogy ő már rég, nincs ezen a világon. Legalább élvezet közben látogatott el édesanyjához. Hum... annak milyen finom volt a vére! Döfök, és belé élvezek. Nem rogyok testére, csak főlé hajolok. Fejét oldalra fordítom, hogy a Holdfényében megtudjam, nézni, mekkora "kárt" is tettem gyenge testében. Ahogy végig nézek nyakán, észreveszek egy menekülő vércseppet, gyorsan fölé hajolok és lenyalom. Kihúzódok a lányból, megkeresem az ingem, végül pedig visszaöltözök a tökéletes, méregdrága öltönyömbe. Lestét selyem takaróval leterítem. Ott hagyom.
   Zsebre tett kézzel állok az egész alakos - padlótól a mennyezetig - ablak előtt. Kezemben egy egész pohár marha vért tartva bámulok ki a napfelkeltét nézve. Milyen gyönyörű, új reményt ad, és még többet ad nekem. Kíváncsian nézem, ahogy fénybe öltözik a világ. Jobb dolgom úgysincsen.
   Kíváncsian visszapillantok az ágyra, ahol a halott lány fekszik, jobban mondva feküdt. De most már nincs ott. Pedig percekkel ezelőtt, még ott volt. Ekkor megérzem két kíváncsi kéz mozgását csípőmön, amik egyenesen a mellső testemet végigjárva bandukol egyre lejjebb és lejjebb. Megáll övem felett, ott elidőzik, végül pedig tovább halad, de ezúttal a nadrágomon belül. Megmarkolja férfiasságom, és legtetejét kezdi el ingerelni, körkörös mozdulatokkal.
- Te is ezt tetted... emlékszel, JiMin? - suttogja fülembe.
- Aha.
   Fejemet oldalra húzza, így nyakamon megfeszül a bőr, érzem meleg leheletét nyakamon.
- Nem kell inkább marha vér? - kérdezem.
- A tied finomabb. - fél hangon kacagás hagyja el torkomat. - Még nem is ittál a véremből!
- Akkor itt az ideje! - feleli. Hallom, ahogy belső órája egyre hevesebben kezd el egy taktust járni. Ez valami már, ez nem a szíve, hanem ez a vér iránti vezérlő egysége. Férfiasságom még mindig izgatja, fogait belém mélyeszti, és inni kezd. Hagyom had élvezkedjen még, majd leállítom. Felé fordulok.
- Akkor most én jövök. Megsebezted a hátam,most én sebesítelek meg téged.
- Elvetted az életem, ennél jobban nem tudsz megsebesíteni.
- De, azzal, hogy magamhoz láncollak.
- Nem fogsz magadhoz láncolni.
- Miért vagy biztos vagy te ebben?
- Mert már megtetted. - kezeimmel arcát közrefogom, és heves csókolózással még egy menetre invitálom, de ezúttal keményebbre, mint az eddigiek. Lassan az ágy felé terelem, lelököm rá, de ő csak mosolyog, kacag, amitől nekem is ugyan ezt kell tennem. Felé tornyosulok, ő fel ül, én pedig mellé. Arcunkat egymáséi mellé helyezzük, úgy hogy a másik felé lévő oldala a nyakunknak feszes legyen, majd pedig egyszerre a másik kiszipolyozásának látunk, közben pedig, mindennél lassabban kezdjük a mi kis mocskos játékunkat előröl.
   Ha így haladunk a végén, még szerelmes is lehetek...

Mellettem tudnál maradni?

   Nyár már a végét járja, közeledik a tél előszelét jelző, elmúlás évszaka. Az éjszakák még mindig ugyan olyan hosszúak, de mégis olyan különös ez a naplemente. A narancsszínben pompázó naplemente, teljesen magával ragad, de ezúttal, most nem a fellegek közé, ahol egykoron táncoltam, hanem lehúz a mélységek világos, egyedüli bugyrába. Minden teljesen más. A mai késő délutáni időben, a madarak elhagyták a környéket, vagy ha mégsem, akkor csak nem mernek megszólalni. Ők is feszültek. Talán még remegnek is.

   A pad mellettem üres én pedig még mindig a helyed nézem és nem értem miért tetted, amit tettél. Elhagytál egyedül a kétségekkel és azzal a kérdéssel, hogy miért? Leülök helyedre, hátha érezhetem még melegedet vagy akár érintésedet, de elszontyolodva kell tudomásul vennem, hogy már nem vagy itt és a helyedet is csak az élettelen lenyugvó Nap tartja langyosan. 

   Lassan körbenézek és mindenhol csak szerelmes párokat látok. Egymás kezét fogják és nevetnek. Nevetésül fájdalommal tölt el, de mégis mosolygok.

Emlékszel, mi is ilyenek voltunk... de már nem. 

   Mosolygok, mert jó érzéssel tölt el, hogy ők boldogok. Térdemen támaszkodom és nézem az elém terülő immár értelmetlen tájat. Mindennek addig volt értelme míg te itt voltál és még ha nem is fogtad meg a kezem, akkor is értelmet adtál mindennek. Melletted önmagam voltam és mertem gondolkodni ész nélkül, teljes szívvel. Hátra dőlök és keresztbe font karokkal meredek előre. Mély lélegzetekkel megtöltöm tüdőmet, de mégis fuldoklok. Férfi vagyok nem lehetek gyenge. De mégis könnyek gyűlnek a szemembe.

- Ennyi volt. Végeztem veled. - olyan könnyedén mondtad, mintha lett volna már más.

Miért nem mondtad el hamarabb, hogy megcsalsz?

Miért hitegettél?

   Azt, mondtad, hogy tiszta leszel és egyből elmondod, ha valami megváltozik benned, hogy én tudjak még futni afelé a bizonyos szekér felé, ami már száz kilométer per órával száguld én pedig fájdalmaim közepedet, eltompult lábbakkal épp, hogy megközelítem a kilencvenkilencet. De tudod mi a baj, az, hogy míg a te tankod még félig teli, az enyém csak épp, hogy zakatol. Hisz neked adtam mindenem, hogy te tudj még élni és létezni. Tovább haladni. Ezzel magam estem csapdába, mert már minden kifogy ami eddig éltetett.

- Megoldjuk. Ketten... - próbáltam menteni a menthetőt, de te csak elfordultál. 

Még könnyet sem érdemlek?

Nem láttam, hogy megbántál volna bármit is, csak egyszerűen továbbléptél. Ennyire nem szerettél vagy csak egyszerűen érzéketlen vagy?

- Vége. - félvállról visszanéztél és még ridegebben mondtad. Megindultál én pedig naiv hős szerelmes még az utolsó szónál is ragaszkodtam hozzád és utánad indultam. Csuklód megfogtam és maradásra kényszerítettelek. De te elrántottad és mit sem törődve velem elmentél. A sarkon várt egy autó, amibe beszálltál és megpusziltál valakit. Nem hiszem, hogy anyudnak tüsi haja van. Tegnap még vállig érő szőke fürtjei voltak, épp úgy ahogy neked. De a tied hosszabb volt.

Mond mikor szereztél be egy BMW-s, tüsi hajós ficsúrt?

   Ne hidd, hogy féltékeny vagyok, mert egyáltalán nem vagyok az. Csak nem értem, hogy miért játszottál? Nevetésben török ki, mint egy őrült. A körülöttem lévők megnéznek és rólam pusmognak.

- Ilyen egy reménytelen szerelmes, nem? - suttogom magam elé, miközben hajamba túrok. Jobb öklömre támaszkodok és a lábammal kezdem el piszkálni a földre hullott leveleket, gallyakat. A mosoly mögött igazi fájdalom lapul és csalódottság. Aj, te lány. Az őrületbe kergetsz - mosolygok.

   Kiegyenesedek és kikeresem telefonomat és a fülhallgatómat. Összedugom őket és az egyik felét bedugom bal fülembe, míg a másikat ajánlom neked. De te nem vagy mellettem. 

Pech, nem?

Mennyi rossz szokás, amit most meg kell változtatnom. Saját magamon jót szórakozok és fogsort kivillantva a másik felét is bedugom fülembe. A zene lejátszó még mindig a kettőnk zenéjén áll. Ezt hallgattam, amikor belém ütköztél görkorcsolyával a közeli parkban. Földre puffantál mint egy felborított kuka és feneked kezdted el simogatni.

- Oh, felsegíthetlek. - kristály tisztán emlékszem, hogy ezt mondtam neked. De jó volt, hogy akkor épp udvarias hangulatomban voltam. Egy szép emlékké váltál. 

   Átváltom a zenét egy másikra, de nem törlöm ki. 

Egy tanulságos emléknek még jó vagy!

Felállok és zsebre tett kézzel indulok meg haza, ami a város másik végén van. Nem akarok buszozni, talán hajnali ötre haza is érek, ha folytatom ezt a gyászos egy személyes menetet. Most, hogy végre gondolataimba merülhetek, az előbbi szórakozott hangulatom elillan, és ismét a miérteket keresem. Egyetlen ok, amiért szakíthattál vele, az csak az volt, hogy párszor késtem a randinkon, de szerintem azt kompenzáltam a rózsával, nem? Vagy talán bombon is kellett volna még?

Hum, nem tudom.

   Szöul egyik kevésbé forgalmas terén sétálok keresztül, vagyis sétálnék, csak ide is emlékek kötnek. Amik, persze veled kapcsolatosak. Mikor YongJaet sétáltattuk, itt estél hasra a kutya miatt és emiatt lement a térdedről a máz. Sírni kezdtél mert elszakadt az új szandálod és a kutyád elszaladt. De én megértően vigasztaltalak és megígértem neked, hogy a menhelyről majd örökbe fogadunk ketten egy ujjat és majd sajátunkként neveljük majd fel. Még a hátamra is felvettelek, és az egész városon keresztül cipeltelek. 

- Sérvet fogsz kapni. - mondtad.

- Igaz, hogy fogynod kéne, de azért nem vagy olyan nehéz. - húztam az agyad, mire te csak belebokszoltál a vállamba. Nevetve mentünk tovább.

   Megmosolyogtat ez a gondolat, de továbbállok, ahogy te is. Túlhaladva néhány üzletsoron és még egy két kisebb kávézó előtt, elérkezek egy kereszteződéshez. Át kéne menni rajta, de lábam földbe gyökeredzik. 

Vajon te még gondolsz rám? 

Mert én elég intenzíven. Még mindig nem fér a fejembe, hogy ez itt véget ért, de valahogy mégis reménykedek még a jóban. Talán a zene hatása. Épp most énekel egy srác a viszonzatlan szerelemről, majd pedig arról, hogy reméli, egyszer minden rendbe jön, és hogy várja azt a napot, amikor nem tartott vissza. 

Milyen szadista dal, de van benne igazság!

   Gondolataimba merülve lekésem a zöld lámpát, most várhatok a következőig. Magam elé nézek és a túloldalon lévő embereket kezdem el pásztázni. A sok ember mögött lökdösődő embert veszek észre, aki törtetőként rohan előre. Valamit nagyon elakar érni, mert az autók közé veti magát. Olyan a haja mint a tiednek. Messze van és olyan mint te. Válltáska lóg az oldalán és az autók között szlalomozik, akik idegesen dudálnak rá. A négysávos útból már kettőn sikeresen átvergődött. Mikor a harmadikra lép, egy kocsi a fékcsikorgás robaja ellenére és a fülhallgató hangos dübögését sem figyelembe véve hallok a sikítását. A következő pillanatban már a motorháztetőn pördül, és mikor végre megáll a kocsi ő leesik róla.

Úr isten!

   Elsőként lépek le a járdáról, nem törődve a forgalommal rohanok oda hozzá. Nyakánál megnézem a pulzust, szerencsére még él. Lélegzete is van, bár szaggatott és feje vérzik. A fülest kikapom és beszélni kezdek hozzá.

- Hallasz engem? - arcát kicsit pofozgatom. - Valaki hívjon segítséget! Hallasz engem? - idegesen pillantok körbe, de senki meg sem mozdul. - Kérlek, hívj segítséget! - vetem be macsó mosolyom, az egyik lány felé, aki egyből előkapja a telefonját és tárcsáz valamit. Vissza fordulok és a lány kerül ismét látószögembe. Szőke haja már vérben ázik és nincs magánál. Táskáját, leveszem válláról és félredobom. Időközben megállt a forgalom.

- Kérlek válaszolj. Hallasz engem. - szemét nyitogatni kezdi és látom, hogy szemével egyre jobban fókuszál. - Fáj valamid?

- A Mennyországban vagyok?

- Nincs olyan szerencséd. - nevetem el magam. - Hívtuk már a mentőket, szóval ne aggódj, hamarosan jó kezekben leszel. Addig meg, beszélgetni fogunk, hogy ne veszítsd el az eszméletedet.

   Kedves mosoly jelenik meg arcán, de inkább erőltetettnek hat. Bájos akcentussal beszél és még ilyen ramaty állapotban is sugárzik. Vagyis én úgy érzem, hogy sugárzik. Gondolataimba belemerülve észreveszem, hogy már alig tud ébren maradni.

- Mond mi a neved?

- Én... a tied?

- Park JiMin vagyok. Örvendek és a tied?

- ChoNi vagyok.

- Az ifjú öngyilkos jelölt. 

- A barátom után szaladtam... aki most... szakított velem. - mondja és egy könnycsepp hagyja el szemét.

Szegény lány, vele is?!

- Akkor egy cipőben járunk, engem is most dobtak. - de nem várja meg míg befejezem a mondatom, hisz lehunyja szemét. - ChoNi! ChoNi... ébredj fel! A fenébe is, mikor ér már ide az a mentő autó? - ébresztgetem, rázogatom. Alig van magánál. Pulzusa is lassul.

- ChoNi, a barátodról tudnál mesélni? - nem válaszol. - Hallod nem hallhatsz meg, mert még nem mondtad el a történetedet.

- Te... sem... a tiedet. 

- Elmondom, ha életben maradsz!

- Mellettem tudnál maradni?

   Emlékszem ezt kérdezted meg te is tőlem, mikor egyszer elbizonytalanodtál és megosztottad velem az érzéseidet. Akkor megmentettem mindent. Az életemet, az életedet és a jelenem majd jövőm. Abban a pillanatban szerettem volna örök hűséget fogadni, de hülyeség lett volna, eltekintve a mostani helyzetet. De tudod mit, nem fogok a múltban élni, és a te emlékeid miatt siránkozni. Továbbléptél, és én is tovább fogok lépni. De azt meg ígérhetem, hogy ha egyszer eszembe jutsz, akkor mosolyogva fogok rád gondolni. Arra, aki annyi szép pillanatot okozott nekem, majd eltaposott, mint egy bolhát.

   Nem tudom miért, de kötelességemnek érzem, hogy a lány mellett legyek, most és holnap. Talán neki köszönhetően más leszek, mint ahogy más voltam neked, így neki is az lehetek. Egy új JiMin fog kibontakozni és magasabbra fog szállni, mint bármikor. Nem azért fogok megváltozni, hogy majd egyszer visszakönyöröghesd magad, hanem azért mert ennek a lánynak is segítségre van szüksége. Akárhogy is, nagyon szerethette ezt a fiút, ha még az autók közé is bevetette magát. Bárhonnan is nézem, most már részese vagyok az életének, hisz, itt vagyok mellette és az életét próbálom megmenteni.

- Amíg fel nem épülsz. - kezét felemelte és az enyémre tette, elég gyengén de megszorította a kezemet. De az erő egyre gyengébb lett majd végül lesiklott a kézfejemről.

- CHONI! - ekkor ellöknek felőle és a mentősök veszik körbe. szívmasszást alkalmaznak rajta én pedig megpróbálom megfogni a kezét, hogy érezze, még mindig itt vagyok és hogy mellette maradok. De ők ellöknek tőle majd pedig lefognak. Ellátják sebeit, majd egy hordágyra fektetik. Követek őket, mikor az egyik megfordul és felém néz.

Mellette kell maradnom! 

Nem szeghetem meg az ígéretemet.

- Vele szeretnék menni. - jelentem ki.

- Hozzátartozó.

- A barátja vagyok. 

- Szálljon be.

   Beülök a mentőautóba, ekkor már infúzió van rá kötve és gépek sokasága. A gép csipog és nem valami jó ütemben, esik a vérnyomása. Kis helyre összekucorodok feje mellé, és megfogom vállát majd oda súgom. 

- Park JiMin vagyok. Itt maradok veled. Épülj fel, jó? - az orvosok szívmasszást végeznek rajta, majd az egyik  megnyugodva kifújja a levegőt és hátradől, jelt adva a másiknak, hogy minden oké.

- Megmarad a barátnőd. - veregeti meg a vállamat az egyik. Bólintok egyet.

Kegyes hazugság.

Vajon mi lesz még a mai nap?

Gyógyulj meg minél hamarabb, mert kíváncsi vagyok már a történetedre ChoNi.