A pad mellettem üres én pedig még mindig a helyed nézem és nem értem miért tetted, amit tettél. Elhagytál egyedül a kétségekkel és azzal a kérdéssel, hogy miért? Leülök helyedre, hátha érezhetem még melegedet vagy akár érintésedet, de elszontyolodva kell tudomásul vennem, hogy már nem vagy itt és a helyedet is csak az élettelen lenyugvó Nap tartja langyosan.
Lassan körbenézek és mindenhol csak szerelmes párokat látok. Egymás kezét fogják és nevetnek. Nevetésül fájdalommal tölt el, de mégis mosolygok.
Emlékszel, mi is ilyenek voltunk... de már nem.
Mosolygok, mert jó érzéssel tölt el, hogy ők boldogok. Térdemen támaszkodom és nézem az elém terülő immár értelmetlen tájat. Mindennek addig volt értelme míg te itt voltál és még ha nem is fogtad meg a kezem, akkor is értelmet adtál mindennek. Melletted önmagam voltam és mertem gondolkodni ész nélkül, teljes szívvel. Hátra dőlök és keresztbe font karokkal meredek előre. Mély lélegzetekkel megtöltöm tüdőmet, de mégis fuldoklok. Férfi vagyok nem lehetek gyenge. De mégis könnyek gyűlnek a szemembe.
- Ennyi volt. Végeztem veled. - olyan könnyedén mondtad, mintha lett volna már más.
Miért nem mondtad el hamarabb, hogy megcsalsz?
Miért hitegettél?
Azt, mondtad, hogy tiszta leszel és egyből elmondod, ha valami megváltozik benned, hogy én tudjak még futni afelé a bizonyos szekér felé, ami már száz kilométer per órával száguld én pedig fájdalmaim közepedet, eltompult lábbakkal épp, hogy megközelítem a kilencvenkilencet. De tudod mi a baj, az, hogy míg a te tankod még félig teli, az enyém csak épp, hogy zakatol. Hisz neked adtam mindenem, hogy te tudj még élni és létezni. Tovább haladni. Ezzel magam estem csapdába, mert már minden kifogy ami eddig éltetett.
- Megoldjuk. Ketten... - próbáltam menteni a menthetőt, de te csak elfordultál.
Még könnyet sem érdemlek?
Nem láttam, hogy megbántál volna bármit is, csak egyszerűen továbbléptél. Ennyire nem szerettél vagy csak egyszerűen érzéketlen vagy?
- Vége. - félvállról visszanéztél és még ridegebben mondtad. Megindultál én pedig naiv hős szerelmes még az utolsó szónál is ragaszkodtam hozzád és utánad indultam. Csuklód megfogtam és maradásra kényszerítettelek. De te elrántottad és mit sem törődve velem elmentél. A sarkon várt egy autó, amibe beszálltál és megpusziltál valakit. Nem hiszem, hogy anyudnak tüsi haja van. Tegnap még vállig érő szőke fürtjei voltak, épp úgy ahogy neked. De a tied hosszabb volt.
Mond mikor szereztél be egy BMW-s, tüsi hajós ficsúrt?
Ne hidd, hogy féltékeny vagyok, mert egyáltalán nem vagyok az. Csak nem értem, hogy miért játszottál? Nevetésben török ki, mint egy őrült. A körülöttem lévők megnéznek és rólam pusmognak.
- Ilyen egy reménytelen szerelmes, nem? - suttogom magam elé, miközben hajamba túrok. Jobb öklömre támaszkodok és a lábammal kezdem el piszkálni a földre hullott leveleket, gallyakat. A mosoly mögött igazi fájdalom lapul és csalódottság. Aj, te lány. Az őrületbe kergetsz - mosolygok.
Kiegyenesedek és kikeresem telefonomat és a fülhallgatómat. Összedugom őket és az egyik felét bedugom bal fülembe, míg a másikat ajánlom neked. De te nem vagy mellettem.
Pech, nem?
Mennyi rossz szokás, amit most meg kell változtatnom. Saját magamon jót szórakozok és fogsort kivillantva a másik felét is bedugom fülembe. A zene lejátszó még mindig a kettőnk zenéjén áll. Ezt hallgattam, amikor belém ütköztél görkorcsolyával a közeli parkban. Földre puffantál mint egy felborított kuka és feneked kezdted el simogatni.
- Oh, felsegíthetlek. - kristály tisztán emlékszem, hogy ezt mondtam neked. De jó volt, hogy akkor épp udvarias hangulatomban voltam. Egy szép emlékké váltál.
Átváltom a zenét egy másikra, de nem törlöm ki.
Egy tanulságos emléknek még jó vagy!
Felállok és zsebre tett kézzel indulok meg haza, ami a város másik végén van. Nem akarok buszozni, talán hajnali ötre haza is érek, ha folytatom ezt a gyászos egy személyes menetet. Most, hogy végre gondolataimba merülhetek, az előbbi szórakozott hangulatom elillan, és ismét a miérteket keresem. Egyetlen ok, amiért szakíthattál vele, az csak az volt, hogy párszor késtem a randinkon, de szerintem azt kompenzáltam a rózsával, nem? Vagy talán bombon is kellett volna még?
Hum, nem tudom.
Szöul egyik kevésbé forgalmas terén sétálok keresztül, vagyis sétálnék, csak ide is emlékek kötnek. Amik, persze veled kapcsolatosak. Mikor YongJaet sétáltattuk, itt estél hasra a kutya miatt és emiatt lement a térdedről a máz. Sírni kezdtél mert elszakadt az új szandálod és a kutyád elszaladt. De én megértően vigasztaltalak és megígértem neked, hogy a menhelyről majd örökbe fogadunk ketten egy ujjat és majd sajátunkként neveljük majd fel. Még a hátamra is felvettelek, és az egész városon keresztül cipeltelek.
- Sérvet fogsz kapni. - mondtad.
- Igaz, hogy fogynod kéne, de azért nem vagy olyan nehéz. - húztam az agyad, mire te csak belebokszoltál a vállamba. Nevetve mentünk tovább.
Megmosolyogtat ez a gondolat, de továbbállok, ahogy te is. Túlhaladva néhány üzletsoron és még egy két kisebb kávézó előtt, elérkezek egy kereszteződéshez. Át kéne menni rajta, de lábam földbe gyökeredzik.
Vajon te még gondolsz rám?
Mert én elég intenzíven. Még mindig nem fér a fejembe, hogy ez itt véget ért, de valahogy mégis reménykedek még a jóban. Talán a zene hatása. Épp most énekel egy srác a viszonzatlan szerelemről, majd pedig arról, hogy reméli, egyszer minden rendbe jön, és hogy várja azt a napot, amikor nem tartott vissza.
Milyen szadista dal, de van benne igazság!
Gondolataimba merülve lekésem a zöld lámpát, most várhatok a következőig. Magam elé nézek és a túloldalon lévő embereket kezdem el pásztázni. A sok ember mögött lökdösődő embert veszek észre, aki törtetőként rohan előre. Valamit nagyon elakar érni, mert az autók közé veti magát. Olyan a haja mint a tiednek. Messze van és olyan mint te. Válltáska lóg az oldalán és az autók között szlalomozik, akik idegesen dudálnak rá. A négysávos útból már kettőn sikeresen átvergődött. Mikor a harmadikra lép, egy kocsi a fékcsikorgás robaja ellenére és a fülhallgató hangos dübögését sem figyelembe véve hallok a sikítását. A következő pillanatban már a motorháztetőn pördül, és mikor végre megáll a kocsi ő leesik róla.
Úr isten!
Elsőként lépek le a járdáról, nem törődve a forgalommal rohanok oda hozzá. Nyakánál megnézem a pulzust, szerencsére még él. Lélegzete is van, bár szaggatott és feje vérzik. A fülest kikapom és beszélni kezdek hozzá.
- Hallasz engem? - arcát kicsit pofozgatom. - Valaki hívjon segítséget! Hallasz engem? - idegesen pillantok körbe, de senki meg sem mozdul. - Kérlek, hívj segítséget! - vetem be macsó mosolyom, az egyik lány felé, aki egyből előkapja a telefonját és tárcsáz valamit. Vissza fordulok és a lány kerül ismét látószögembe. Szőke haja már vérben ázik és nincs magánál. Táskáját, leveszem válláról és félredobom. Időközben megállt a forgalom.
- Kérlek válaszolj. Hallasz engem. - szemét nyitogatni kezdi és látom, hogy szemével egyre jobban fókuszál. - Fáj valamid?
- A Mennyországban vagyok?
- Nincs olyan szerencséd. - nevetem el magam. - Hívtuk már a mentőket, szóval ne aggódj, hamarosan jó kezekben leszel. Addig meg, beszélgetni fogunk, hogy ne veszítsd el az eszméletedet.
Kedves mosoly jelenik meg arcán, de inkább erőltetettnek hat. Bájos akcentussal beszél és még ilyen ramaty állapotban is sugárzik. Vagyis én úgy érzem, hogy sugárzik. Gondolataimba belemerülve észreveszem, hogy már alig tud ébren maradni.
- Mond mi a neved?
- Én... a tied?
- Park JiMin vagyok. Örvendek és a tied?
- ChoNi vagyok.
- Az ifjú öngyilkos jelölt.
- A barátom után szaladtam... aki most... szakított velem. - mondja és egy könnycsepp hagyja el szemét.
Szegény lány, vele is?!
- Akkor egy cipőben járunk, engem is most dobtak. - de nem várja meg míg befejezem a mondatom, hisz lehunyja szemét. - ChoNi! ChoNi... ébredj fel! A fenébe is, mikor ér már ide az a mentő autó? - ébresztgetem, rázogatom. Alig van magánál. Pulzusa is lassul.
- ChoNi, a barátodról tudnál mesélni? - nem válaszol. - Hallod nem hallhatsz meg, mert még nem mondtad el a történetedet.
- Te... sem... a tiedet.
- Elmondom, ha életben maradsz!
- Mellettem tudnál maradni?
Emlékszem ezt kérdezted meg te is tőlem, mikor egyszer elbizonytalanodtál és megosztottad velem az érzéseidet. Akkor megmentettem mindent. Az életemet, az életedet és a jelenem majd jövőm. Abban a pillanatban szerettem volna örök hűséget fogadni, de hülyeség lett volna, eltekintve a mostani helyzetet. De tudod mit, nem fogok a múltban élni, és a te emlékeid miatt siránkozni. Továbbléptél, és én is tovább fogok lépni. De azt meg ígérhetem, hogy ha egyszer eszembe jutsz, akkor mosolyogva fogok rád gondolni. Arra, aki annyi szép pillanatot okozott nekem, majd eltaposott, mint egy bolhát.
Nem tudom miért, de kötelességemnek érzem, hogy a lány mellett legyek, most és holnap. Talán neki köszönhetően más leszek, mint ahogy más voltam neked, így neki is az lehetek. Egy új JiMin fog kibontakozni és magasabbra fog szállni, mint bármikor. Nem azért fogok megváltozni, hogy majd egyszer visszakönyöröghesd magad, hanem azért mert ennek a lánynak is segítségre van szüksége. Akárhogy is, nagyon szerethette ezt a fiút, ha még az autók közé is bevetette magát. Bárhonnan is nézem, most már részese vagyok az életének, hisz, itt vagyok mellette és az életét próbálom megmenteni.
- Amíg fel nem épülsz. - kezét felemelte és az enyémre tette, elég gyengén de megszorította a kezemet. De az erő egyre gyengébb lett majd végül lesiklott a kézfejemről.
- CHONI! - ekkor ellöknek felőle és a mentősök veszik körbe. szívmasszást alkalmaznak rajta én pedig megpróbálom megfogni a kezét, hogy érezze, még mindig itt vagyok és hogy mellette maradok. De ők ellöknek tőle majd pedig lefognak. Ellátják sebeit, majd egy hordágyra fektetik. Követek őket, mikor az egyik megfordul és felém néz.
Mellette kell maradnom!
Nem szeghetem meg az ígéretemet.
- Vele szeretnék menni. - jelentem ki.
- Hozzátartozó.
- A barátja vagyok.
- Szálljon be.
Beülök a mentőautóba, ekkor már infúzió van rá kötve és gépek sokasága. A gép csipog és nem valami jó ütemben, esik a vérnyomása. Kis helyre összekucorodok feje mellé, és megfogom vállát majd oda súgom.
- Park JiMin vagyok. Itt maradok veled. Épülj fel, jó? - az orvosok szívmasszást végeznek rajta, majd az egyik megnyugodva kifújja a levegőt és hátradől, jelt adva a másiknak, hogy minden oké.
- Megmarad a barátnőd. - veregeti meg a vállamat az egyik. Bólintok egyet.
Kegyes hazugság.
Vajon mi lesz még a mai nap?
Gyógyulj meg minél hamarabb, mert kíváncsi vagyok már a történetedre ChoNi.
