A vámpír Törpe (+18)

   Az éjféli Holdfény rejtélyesen közelíti meg a szobát, és a lehető legtöbb helyet kíséreli meg uralma alá vetni. Borospoharam széle megcsillan a Hold gyémántszerű sugaraiba ütközve felcsillan rejtelmes csillogással a pohár széle. Ahogy táncoltatom a borospohár szélét kacéran a fényben, a pohár oldalát mossa a tökéletes emberi vér.
   Jobbra-balra löttyintgetem az éltető nedűt én pedig elmélyült arccal vizsgálom. A furcsa fény egész testemet bejárja, hogy az ablakban állva, öltönyöm zsebébe tett kézzel, csodálom ezt a vér vörös energia italt. Ajkaimon keresztül veszem, kínzó lassúsággal a levegőt. Érzem a rajtuk keresztül áramló hűvös levegő áramlását.
   Alsó ajkamba harapok, majd kortyolok párat a friss vérből. Leírhatatlan érzés kerít hatalmába. Élvezem, hogy a vér lehömpölyög torkomon, egyenesen a célba érve pedig, minden eddiginél energetikusabban forr fel bennem a vér. Egész testemet átjárja, én pedig kifinomult érzékeim segítségével végigkísérem útját. Azt, hogy beépül a szöveteim közé, és hogy mindenemet végigsimítja, akárcsak egy vörös selyem kendő. Mély levegőt veszek.
   Az éjszakai andalító csend csodálatos harmóniáját halk nyögdécselések serege zavarja meg, ami minden eltelt perccel egyre vonzóbbá válnak.
   Az utolsó korty is lecsúszik torkomon. Résnyire nyitom ajkaim és nyelvemmel óvatosan lehúzom a vér utolsó méz édes maradványait. Kínzó lassúsággal nyalom végig fogaim.
   Túl finom, kell még!
A hang forrása felé fordítom fejem, hogy most baloldali profilomat is érhesse a Hold dicsőséges fénye. A nyögések egyre hívogatóbban, és egyre jobban kívánom a hangforrások alanyát. Ezekkel a hanglejtésekkel, és szívének őrült módon kalapáló zajával, szinte zsong a szoba. Kezemből kiejtem a poharat, ami hangos robajjal ér földet, majd eléri végső stádiumát, ami a végzetéve egyenlő. A pusztulással.
   Pillanatok alatt teste felett állva figyelem tökéletes sziluettjét, ami a Holdfényben táncot járva kelti fel bennem a bestiát. Apró mozdulatait a fény rejtélyessé, de egyben varázslatossá teszik. Combfixén az apró strasszkövek csillognak, a masni pedig ide-oda lóbálózik, a hogy levegő vétel közben, megfeszül teste. Ez a tökéletes kompozíció vérért, és az életért kiált. De sajnálatos módon, ez utóbbit én képtelen vagyok megadni számára. De ő többet adhat nekem, mint gondolná. Szívverése felgyorsul, amint meglát tökéletes eleganciámban, ahogy az ő, kifehéredett erőtlen testér nézem, ahogy kínzó lassúsággal vergődik ágyamon. Arcára bárgyú vigyor ül ki. Élvezi a helyzetet.
   Szemérmesen, kezeit, hófehér alsóneműjére tesi, majd fűzőjén végigsimítva, nyújtózkodik felém. Fehér fűzőjén a vörös szalagok, akárcsak egy tökéletes érrendszer, úgy vonzzanak egyre közelebb. Lehajolok, épp annyira, hogy kezeivel arcomat közretudja zárni. Máris fentebb hajol, átkarolja nyakam, lentebb húz, de ő is felemelkedik és ajkamhoz érinti vérvörös ajkait. Puha párnáin keresztül is érzem szívének heves lüktetését, és vérének 36,5 fokos hőmérsékletét.
   Lassan megőrülök!
Kezeimmel kitámasztom magam, felsőteste mellett és óvatosan egyre lentebb, és lentebb ereszkedek reszkető mellkasa felett. Ő vissza fekszik, és zakóm gombjaival kezd el bíbelődni. Vállamról lehámozza a fekete pajzsom, én pedig segítek neki. Mellé tornyosulok, és a földre dobom zakómat. Erőtlenül ő is felül, majd ingemmel kezd el bíbelődni. Utoljára, mindenki megérdemli a legjobbat.
   Remegő kezekkel bíbelődik el, hosszabb időkorláton keresztül egy-egy gombbal. Őrjítően lassan dolgozik, végül megelégelem, és ellököm magamtól. Teljes testtel hátra vetődik, én pedig pillanatok alatt megszabadítom magam az ing felesleges terhétől. Kábán mosolyog ez arra kényszerít, hogy még egy kicsit eljátszadozzak vele, egészen addig míg el nem éri végzete.
   Mellkasa felé indítom meg magam. Válla mellett kitámasztom magam, testemet pedig hullámozva engedem végig gyenge testén, ő pedig követ ebben a végső táncban. Merevedésemet saját gyenge pontjához nyomom, mire felnyög, és hallom, ahogy a pára elhalad fülem mellett, majd elenyészik. Meztelen hátamba mar, éles műkörmeivel, annyira, hogy saját véremet érzem meg lecsorogni bordáim mellett. De nem aggódok a sebhelyek miatt, hisz pillanatokkal később már ott sincs, csak a hideg vércsepp tovább folyása jelzi, hogy nemrég volt ott valami "fájdalmas".
    Puszit nyomok homlokára, majd halántékára, orrára, állára, nyakára - kéjesen felnyög. Melleinek domborulataira lány érintéseket mérek, melynek hatásaira egész teste libabőrbe öltözik, és lágyan beleremeg, minden egyes érintésembe. Szíve felett kicsivel, hosszabb időre elidőzök, hallgatom, és hagyom hogy átjárjon szörnyen dobogó szíve. Teljessége tiltakozik ellenem, de a belső én, erősebb, mint az ész. Engedelmeskedik nekem.
   Begerjeszt!
A pillanat tört része alatt, övemhez kap, és azt mesteri gyorsasággal kapja ki övem bújtatóiból, és dobja félre. Ajkaim kalandtúráját tovább folytatva haladok lefele, de a fehér fűző akadályoz. Lopva felpillantok rá, de ahogy elnézem, még így is élvezi. Nekem pedig most nincs kedvem tovább vetkőztetni, így hagyom. Combjait fentebb húzza, én pedig, még így nadrággal is - egy laza csípő mozdulattal -, képes vagyok egy mélyről jövő nyögést kiszakítani torbából.
   Egy eddig alig ismert érzés kerít hatalmába, érzem hogy valami megmozdul bennem, és teljesen megváltoztat. Érzékeim még eddig fel nem ismert határokat feszegetnek. Minden annyira más. Ettől még jobban bepörgök. Felegyenesedek, könnyű csipkés alsó neműjéhez nyúlok és egy határozott mozdulattal szétszakítom. A hang hatására, a társaságomat élvező lány érdeklődéssel felkönyököl a párnájára, majd ajkába harap.
   Nagy hiba!
Jobb kézzel visszalököm. Ért a ki nem mondott szóból. Tovább vetkőztetem magam alulról, persze csak annyira amennyire szükséges. Megfogom, már merev nemességem, és lentebb hajolva a nyílása körül kezdek el körözni. Érdeklődve figyelem minden egyes reakcióját. Arca kipirosodott, annyiszor vett levegőt, pupillái tágak, karjai pedig teste mellett hanyagul fekszenek.
   Tovább kínzom őrületes lassúsággal leírt köreimmel, majd végül megállok, pont a bejáratánál. Felé hajolok és egy puszit nyomok homlokára. A puszi pillanatában, egy óriásit lökök rajta, és merevedő gyöngyszemem betalál, pont a közepébe, mire szépséges áldozatom teste nagy 'C' alakban megfeszül. Kihúzódok, majd egy még nagyobb intenzitású lökéssel, eltalálom azt a bizonyos pontot, ami begerjeszti még jobban.
   Vállamba kapaszkodik, erőlködik, felém akar kerülni. Hagyom magam, sőt mi több, még segítek is neki. Felém kerül, majd lassan leereszkedik csípőmre. Halkan nyög, hátravetett fejjel én pedig további magaslatokba emelem az élvezetet. Ismét egy döféssel jutalmazom, de ezúttal saját testsúlya miatt tövig nyomom jósággal. Megint elérem azt a pontot, ő pedig egy eszeveszett ütemet kezd el diktálni, amit én még tudok fokozni azzal, hogy irányítom én is a helyzetet. Lelassítom. Felüllök majd még lassabbal le - és felemelem seggénél fogva. Karjaival átöleli nyakam, hallom minden egyes lélegzetvételét.
   Orrom elé tálalja magát, nyaka állam alatt megfeszül. Kissé hátrébb húzódok tőle, végig nyalom ajkaim és fogaim. Szemfogaim akcióra készen kihúzódnak ínyemből, csak a jelre várnak. Karjaimmal, szorosan tartom a testet, immáron hátközép és nyak részen. Óvatosan puszikat nyomok a kijelölt helyre, oda, ahonnan már egyszer, kétszer, vagy talán többször már megcsapoltam ezt a nőt. Kezemmel lenyomom, így megint férfiasságomra nehezedik teljes súlyával, közben szemfogaim belemélyítem puha húsába. Ficánkolni kezd, mikor nekilátok a táplálkozással egybekötött önkielégítésnek. Szívok, döfök, szívok, döfök.
   Imádom a vérét!
Felül kerekedek, elgyengült testén, és ismét magam alá teperem. A párnára ömlik édes vére, ahogy eltávolodok tőle. Néhányat a saját élvezetemre még döfök rajta, majd visszatérek nyaki ütőeréhez, és folytatom a jól megszokott döf- és szív folyamatot. Ahogy én egyre jobban érem el határaimat, odalent, úgy veszti el ő a saját emlékezetét. Már nem mozdul, csak az én mozgásomra reagálja le teste az utóhatásokat.

   Utolsó, végső menet következik. Beleadom mindent, holott tudom hogy ő már rég, nincs ezen a világon. Legalább élvezet közben látogatott el édesanyjához. Hum... annak milyen finom volt a vére! Döfök, és belé élvezek. Nem rogyok testére, csak főlé hajolok. Fejét oldalra fordítom, hogy a Holdfényében megtudjam, nézni, mekkora "kárt" is tettem gyenge testében. Ahogy végig nézek nyakán, észreveszek egy menekülő vércseppet, gyorsan fölé hajolok és lenyalom. Kihúzódok a lányból, megkeresem az ingem, végül pedig visszaöltözök a tökéletes, méregdrága öltönyömbe. Lestét selyem takaróval leterítem. Ott hagyom.
   Zsebre tett kézzel állok az egész alakos - padlótól a mennyezetig - ablak előtt. Kezemben egy egész pohár marha vért tartva bámulok ki a napfelkeltét nézve. Milyen gyönyörű, új reményt ad, és még többet ad nekem. Kíváncsian nézem, ahogy fénybe öltözik a világ. Jobb dolgom úgysincsen.
   Kíváncsian visszapillantok az ágyra, ahol a halott lány fekszik, jobban mondva feküdt. De most már nincs ott. Pedig percekkel ezelőtt, még ott volt. Ekkor megérzem két kíváncsi kéz mozgását csípőmön, amik egyenesen a mellső testemet végigjárva bandukol egyre lejjebb és lejjebb. Megáll övem felett, ott elidőzik, végül pedig tovább halad, de ezúttal a nadrágomon belül. Megmarkolja férfiasságom, és legtetejét kezdi el ingerelni, körkörös mozdulatokkal.
- Te is ezt tetted... emlékszel, JiMin? - suttogja fülembe.
- Aha.
   Fejemet oldalra húzza, így nyakamon megfeszül a bőr, érzem meleg leheletét nyakamon.
- Nem kell inkább marha vér? - kérdezem.
- A tied finomabb. - fél hangon kacagás hagyja el torkomat. - Még nem is ittál a véremből!
- Akkor itt az ideje! - feleli. Hallom, ahogy belső órája egyre hevesebben kezd el egy taktust járni. Ez valami már, ez nem a szíve, hanem ez a vér iránti vezérlő egysége. Férfiasságom még mindig izgatja, fogait belém mélyeszti, és inni kezd. Hagyom had élvezkedjen még, majd leállítom. Felé fordulok.
- Akkor most én jövök. Megsebezted a hátam,most én sebesítelek meg téged.
- Elvetted az életem, ennél jobban nem tudsz megsebesíteni.
- De, azzal, hogy magamhoz láncollak.
- Nem fogsz magadhoz láncolni.
- Miért vagy biztos vagy te ebben?
- Mert már megtetted. - kezeimmel arcát közrefogom, és heves csókolózással még egy menetre invitálom, de ezúttal keményebbre, mint az eddigiek. Lassan az ágy felé terelem, lelököm rá, de ő csak mosolyog, kacag, amitől nekem is ugyan ezt kell tennem. Felé tornyosulok, ő fel ül, én pedig mellé. Arcunkat egymáséi mellé helyezzük, úgy hogy a másik felé lévő oldala a nyakunknak feszes legyen, majd pedig egyszerre a másik kiszipolyozásának látunk, közben pedig, mindennél lassabban kezdjük a mi kis mocskos játékunkat előröl.
   Ha így haladunk a végén, még szerelmes is lehetek...

Mellettem tudnál maradni?

   Nyár már a végét járja, közeledik a tél előszelét jelző, elmúlás évszaka. Az éjszakák még mindig ugyan olyan hosszúak, de mégis olyan különös ez a naplemente. A narancsszínben pompázó naplemente, teljesen magával ragad, de ezúttal, most nem a fellegek közé, ahol egykoron táncoltam, hanem lehúz a mélységek világos, egyedüli bugyrába. Minden teljesen más. A mai késő délutáni időben, a madarak elhagyták a környéket, vagy ha mégsem, akkor csak nem mernek megszólalni. Ők is feszültek. Talán még remegnek is.

   A pad mellettem üres én pedig még mindig a helyed nézem és nem értem miért tetted, amit tettél. Elhagytál egyedül a kétségekkel és azzal a kérdéssel, hogy miért? Leülök helyedre, hátha érezhetem még melegedet vagy akár érintésedet, de elszontyolodva kell tudomásul vennem, hogy már nem vagy itt és a helyedet is csak az élettelen lenyugvó Nap tartja langyosan. 

   Lassan körbenézek és mindenhol csak szerelmes párokat látok. Egymás kezét fogják és nevetnek. Nevetésül fájdalommal tölt el, de mégis mosolygok.

Emlékszel, mi is ilyenek voltunk... de már nem. 

   Mosolygok, mert jó érzéssel tölt el, hogy ők boldogok. Térdemen támaszkodom és nézem az elém terülő immár értelmetlen tájat. Mindennek addig volt értelme míg te itt voltál és még ha nem is fogtad meg a kezem, akkor is értelmet adtál mindennek. Melletted önmagam voltam és mertem gondolkodni ész nélkül, teljes szívvel. Hátra dőlök és keresztbe font karokkal meredek előre. Mély lélegzetekkel megtöltöm tüdőmet, de mégis fuldoklok. Férfi vagyok nem lehetek gyenge. De mégis könnyek gyűlnek a szemembe.

- Ennyi volt. Végeztem veled. - olyan könnyedén mondtad, mintha lett volna már más.

Miért nem mondtad el hamarabb, hogy megcsalsz?

Miért hitegettél?

   Azt, mondtad, hogy tiszta leszel és egyből elmondod, ha valami megváltozik benned, hogy én tudjak még futni afelé a bizonyos szekér felé, ami már száz kilométer per órával száguld én pedig fájdalmaim közepedet, eltompult lábbakkal épp, hogy megközelítem a kilencvenkilencet. De tudod mi a baj, az, hogy míg a te tankod még félig teli, az enyém csak épp, hogy zakatol. Hisz neked adtam mindenem, hogy te tudj még élni és létezni. Tovább haladni. Ezzel magam estem csapdába, mert már minden kifogy ami eddig éltetett.

- Megoldjuk. Ketten... - próbáltam menteni a menthetőt, de te csak elfordultál. 

Még könnyet sem érdemlek?

Nem láttam, hogy megbántál volna bármit is, csak egyszerűen továbbléptél. Ennyire nem szerettél vagy csak egyszerűen érzéketlen vagy?

- Vége. - félvállról visszanéztél és még ridegebben mondtad. Megindultál én pedig naiv hős szerelmes még az utolsó szónál is ragaszkodtam hozzád és utánad indultam. Csuklód megfogtam és maradásra kényszerítettelek. De te elrántottad és mit sem törődve velem elmentél. A sarkon várt egy autó, amibe beszálltál és megpusziltál valakit. Nem hiszem, hogy anyudnak tüsi haja van. Tegnap még vállig érő szőke fürtjei voltak, épp úgy ahogy neked. De a tied hosszabb volt.

Mond mikor szereztél be egy BMW-s, tüsi hajós ficsúrt?

   Ne hidd, hogy féltékeny vagyok, mert egyáltalán nem vagyok az. Csak nem értem, hogy miért játszottál? Nevetésben török ki, mint egy őrült. A körülöttem lévők megnéznek és rólam pusmognak.

- Ilyen egy reménytelen szerelmes, nem? - suttogom magam elé, miközben hajamba túrok. Jobb öklömre támaszkodok és a lábammal kezdem el piszkálni a földre hullott leveleket, gallyakat. A mosoly mögött igazi fájdalom lapul és csalódottság. Aj, te lány. Az őrületbe kergetsz - mosolygok.

   Kiegyenesedek és kikeresem telefonomat és a fülhallgatómat. Összedugom őket és az egyik felét bedugom bal fülembe, míg a másikat ajánlom neked. De te nem vagy mellettem. 

Pech, nem?

Mennyi rossz szokás, amit most meg kell változtatnom. Saját magamon jót szórakozok és fogsort kivillantva a másik felét is bedugom fülembe. A zene lejátszó még mindig a kettőnk zenéjén áll. Ezt hallgattam, amikor belém ütköztél görkorcsolyával a közeli parkban. Földre puffantál mint egy felborított kuka és feneked kezdted el simogatni.

- Oh, felsegíthetlek. - kristály tisztán emlékszem, hogy ezt mondtam neked. De jó volt, hogy akkor épp udvarias hangulatomban voltam. Egy szép emlékké váltál. 

   Átváltom a zenét egy másikra, de nem törlöm ki. 

Egy tanulságos emléknek még jó vagy!

Felállok és zsebre tett kézzel indulok meg haza, ami a város másik végén van. Nem akarok buszozni, talán hajnali ötre haza is érek, ha folytatom ezt a gyászos egy személyes menetet. Most, hogy végre gondolataimba merülhetek, az előbbi szórakozott hangulatom elillan, és ismét a miérteket keresem. Egyetlen ok, amiért szakíthattál vele, az csak az volt, hogy párszor késtem a randinkon, de szerintem azt kompenzáltam a rózsával, nem? Vagy talán bombon is kellett volna még?

Hum, nem tudom.

   Szöul egyik kevésbé forgalmas terén sétálok keresztül, vagyis sétálnék, csak ide is emlékek kötnek. Amik, persze veled kapcsolatosak. Mikor YongJaet sétáltattuk, itt estél hasra a kutya miatt és emiatt lement a térdedről a máz. Sírni kezdtél mert elszakadt az új szandálod és a kutyád elszaladt. De én megértően vigasztaltalak és megígértem neked, hogy a menhelyről majd örökbe fogadunk ketten egy ujjat és majd sajátunkként neveljük majd fel. Még a hátamra is felvettelek, és az egész városon keresztül cipeltelek. 

- Sérvet fogsz kapni. - mondtad.

- Igaz, hogy fogynod kéne, de azért nem vagy olyan nehéz. - húztam az agyad, mire te csak belebokszoltál a vállamba. Nevetve mentünk tovább.

   Megmosolyogtat ez a gondolat, de továbbállok, ahogy te is. Túlhaladva néhány üzletsoron és még egy két kisebb kávézó előtt, elérkezek egy kereszteződéshez. Át kéne menni rajta, de lábam földbe gyökeredzik. 

Vajon te még gondolsz rám? 

Mert én elég intenzíven. Még mindig nem fér a fejembe, hogy ez itt véget ért, de valahogy mégis reménykedek még a jóban. Talán a zene hatása. Épp most énekel egy srác a viszonzatlan szerelemről, majd pedig arról, hogy reméli, egyszer minden rendbe jön, és hogy várja azt a napot, amikor nem tartott vissza. 

Milyen szadista dal, de van benne igazság!

   Gondolataimba merülve lekésem a zöld lámpát, most várhatok a következőig. Magam elé nézek és a túloldalon lévő embereket kezdem el pásztázni. A sok ember mögött lökdösődő embert veszek észre, aki törtetőként rohan előre. Valamit nagyon elakar érni, mert az autók közé veti magát. Olyan a haja mint a tiednek. Messze van és olyan mint te. Válltáska lóg az oldalán és az autók között szlalomozik, akik idegesen dudálnak rá. A négysávos útból már kettőn sikeresen átvergődött. Mikor a harmadikra lép, egy kocsi a fékcsikorgás robaja ellenére és a fülhallgató hangos dübögését sem figyelembe véve hallok a sikítását. A következő pillanatban már a motorháztetőn pördül, és mikor végre megáll a kocsi ő leesik róla.

Úr isten!

   Elsőként lépek le a járdáról, nem törődve a forgalommal rohanok oda hozzá. Nyakánál megnézem a pulzust, szerencsére még él. Lélegzete is van, bár szaggatott és feje vérzik. A fülest kikapom és beszélni kezdek hozzá.

- Hallasz engem? - arcát kicsit pofozgatom. - Valaki hívjon segítséget! Hallasz engem? - idegesen pillantok körbe, de senki meg sem mozdul. - Kérlek, hívj segítséget! - vetem be macsó mosolyom, az egyik lány felé, aki egyből előkapja a telefonját és tárcsáz valamit. Vissza fordulok és a lány kerül ismét látószögembe. Szőke haja már vérben ázik és nincs magánál. Táskáját, leveszem válláról és félredobom. Időközben megállt a forgalom.

- Kérlek válaszolj. Hallasz engem. - szemét nyitogatni kezdi és látom, hogy szemével egyre jobban fókuszál. - Fáj valamid?

- A Mennyországban vagyok?

- Nincs olyan szerencséd. - nevetem el magam. - Hívtuk már a mentőket, szóval ne aggódj, hamarosan jó kezekben leszel. Addig meg, beszélgetni fogunk, hogy ne veszítsd el az eszméletedet.

   Kedves mosoly jelenik meg arcán, de inkább erőltetettnek hat. Bájos akcentussal beszél és még ilyen ramaty állapotban is sugárzik. Vagyis én úgy érzem, hogy sugárzik. Gondolataimba belemerülve észreveszem, hogy már alig tud ébren maradni.

- Mond mi a neved?

- Én... a tied?

- Park JiMin vagyok. Örvendek és a tied?

- ChoNi vagyok.

- Az ifjú öngyilkos jelölt. 

- A barátom után szaladtam... aki most... szakított velem. - mondja és egy könnycsepp hagyja el szemét.

Szegény lány, vele is?!

- Akkor egy cipőben járunk, engem is most dobtak. - de nem várja meg míg befejezem a mondatom, hisz lehunyja szemét. - ChoNi! ChoNi... ébredj fel! A fenébe is, mikor ér már ide az a mentő autó? - ébresztgetem, rázogatom. Alig van magánál. Pulzusa is lassul.

- ChoNi, a barátodról tudnál mesélni? - nem válaszol. - Hallod nem hallhatsz meg, mert még nem mondtad el a történetedet.

- Te... sem... a tiedet. 

- Elmondom, ha életben maradsz!

- Mellettem tudnál maradni?

   Emlékszem ezt kérdezted meg te is tőlem, mikor egyszer elbizonytalanodtál és megosztottad velem az érzéseidet. Akkor megmentettem mindent. Az életemet, az életedet és a jelenem majd jövőm. Abban a pillanatban szerettem volna örök hűséget fogadni, de hülyeség lett volna, eltekintve a mostani helyzetet. De tudod mit, nem fogok a múltban élni, és a te emlékeid miatt siránkozni. Továbbléptél, és én is tovább fogok lépni. De azt meg ígérhetem, hogy ha egyszer eszembe jutsz, akkor mosolyogva fogok rád gondolni. Arra, aki annyi szép pillanatot okozott nekem, majd eltaposott, mint egy bolhát.

   Nem tudom miért, de kötelességemnek érzem, hogy a lány mellett legyek, most és holnap. Talán neki köszönhetően más leszek, mint ahogy más voltam neked, így neki is az lehetek. Egy új JiMin fog kibontakozni és magasabbra fog szállni, mint bármikor. Nem azért fogok megváltozni, hogy majd egyszer visszakönyöröghesd magad, hanem azért mert ennek a lánynak is segítségre van szüksége. Akárhogy is, nagyon szerethette ezt a fiút, ha még az autók közé is bevetette magát. Bárhonnan is nézem, most már részese vagyok az életének, hisz, itt vagyok mellette és az életét próbálom megmenteni.

- Amíg fel nem épülsz. - kezét felemelte és az enyémre tette, elég gyengén de megszorította a kezemet. De az erő egyre gyengébb lett majd végül lesiklott a kézfejemről.

- CHONI! - ekkor ellöknek felőle és a mentősök veszik körbe. szívmasszást alkalmaznak rajta én pedig megpróbálom megfogni a kezét, hogy érezze, még mindig itt vagyok és hogy mellette maradok. De ők ellöknek tőle majd pedig lefognak. Ellátják sebeit, majd egy hordágyra fektetik. Követek őket, mikor az egyik megfordul és felém néz.

Mellette kell maradnom! 

Nem szeghetem meg az ígéretemet.

- Vele szeretnék menni. - jelentem ki.

- Hozzátartozó.

- A barátja vagyok. 

- Szálljon be.

   Beülök a mentőautóba, ekkor már infúzió van rá kötve és gépek sokasága. A gép csipog és nem valami jó ütemben, esik a vérnyomása. Kis helyre összekucorodok feje mellé, és megfogom vállát majd oda súgom. 

- Park JiMin vagyok. Itt maradok veled. Épülj fel, jó? - az orvosok szívmasszást végeznek rajta, majd az egyik  megnyugodva kifújja a levegőt és hátradől, jelt adva a másiknak, hogy minden oké.

- Megmarad a barátnőd. - veregeti meg a vállamat az egyik. Bólintok egyet.

Kegyes hazugság.

Vajon mi lesz még a mai nap?

Gyógyulj meg minél hamarabb, mert kíváncsi vagyok már a történetedre ChoNi.

Come Back I. OST - Emlékszel még, arra, mikor...

   Az idő későre jár, lassan nyugovóra tér a Nap, hogy helyét átadja a Holdnak, aki már az égbolt szélénél kémlel szaporán. A kellemes fényű Nap, még utolsó erejével meleg színekkel borítja be a házak falait, az utakat, a fákat, bokrokat és mindent, ami az útjába kerül. De ez a pompa hamar elillan, hiszen a gonosz nagyúr a sötétség éledezik és új erőre kap. A meleg színeket legyőzve átveszi a hatalmat és már minden egyre sötétebb színeket ölt magára, mintha gyászolna.

   A házak elsötétülnek, mindenki nyugovóra tér. Csak néhol világít még egy két ablakon keresztül egy kis éjjeli lámpa fénye, titokzatosabbá téve az éjszakai félhomályt. De van egy ház, ahol a fények még nem hunytak ki, inkább még csak erősebben világít, mint valaha, mert ez a fény, nemcsak a lámpákból terjed, hanem a szívekből is.

    Elterülve kéz a kézben fekszenek az ágyon és a plafonra festett  világító csillagokat nézik, amik szabad szemmel, és fénnyel sem láthatók, csak sötétben. Foszforeszkálnak. Lassú kör körös mozdulatokkal simogatja haját, közben néha megcirógatja vállát. Ebbe a lány beleremeg, de mosoly ül ki arcára. 

     Kis idő elteltével egymás felé fordulnak, kezüket arcuk előtt a paplanon összefonják, úgy nézik a másikat a teljes sötétségben. Hol erősebben, hol pedig gyengédebben, szinte érzékien fogják egymás kezét, és susmorognak.

- Emlékszel, arra mikor 7 éves voltam?

- A bulidra?

- Arra.

- Persze, sose fejetem. - titkos mosoly jelenik meg arcukon, amit a másik nem lát, de mégis tud. Látás helyett, most inkább beszéljenek, az érzékek.

- A legjobb születésnapi buli volt az.

- Persze, de csak azért mert ott voltam. 

- Humm... van benne valami. A tortára emlékszel?

- Hogyne. Csokoládé volt, édes mogyoró krémmel a közepén, a külseje pedig fehér marcipánnal volt fedve. A tetejére pedig az volt írva: Boldog Születésnapot JungKook 

- Erre nem is emlékeztem... Örülök, hogy vissza tértek az emlékeid, Lucy.

- Hát még én. Kérdezhetek valamit?

- Mond csak.

- Miért nekem adtad a követ. Mármint... nem baj, vagy ilyesmi, csak... érdekel, volt ott több lány és fiú is, miért pont nekem adtad?

- Hát szép is lett volna ha fiúnak adom. - kacag fel halkan JungKook, közben gyengéden megszorítja Lucy kezét. - Jaj, te lány. Most aztán megfogtál. Nem tudom.

- Hogy, hogy nem tudod?

- Nemes egyszerűséggel, nem tudom. - bohókás hangja elkomolyodott - Érezted már valaha azt, hogy mikor meglátsz valakit, akkor úgymond, érzed, hogy köze van hozzá? 

- Nem, nem igazán.

- Kösz, ez most jól esett.

- Na, ne hisztizz, inkább folytasd. - bökte mellkason Lucy JungKookot.

- Oké, oké. Mikor ideges vagyok, gyomor idegem lesz, vagy ha csak spontán valami jó érzés közeleg. Olyas valami, ami képes betölteni. Mikor besétáltál anyud oldalán, akkor is ilyen, megmozgató érzést éreztem.

- Ez miatt, adtad nekem a követ?

- Igen.

- Cöh... milyen sablonos szöveg. - Lucy elfordul JungKook felől cinikusan, mint aki hisztizik.

    Lassú kezek fonták át Lucy testét két oldalról, még így, fekve is. Hátához egy erős, izmos test tapadt, aminek folytatása a láb átfonta a lány lábait. Arcát Lucy nyakába, majd pedig hajába fúrta, amibe a lány beleremegett, egész testével. 

- Ne haragudj rám.

- Rendben van. - Lucy hangja semmit mondó volt.

- Mit tegyek, hogy megbocsáss?

- Csak, mond el az igazat... - vékony mosoly jelent meg Lucy arcán. Azt akarta, hogy JungKook találjon ki, valami hamis történetet. Nem azért, mert nem hitte el, hanem azért, mert szerette volna, ha csak úgy spontán bókolna neki egyet.

- Fordulj felém, és elmondom az igazat. - egy másodpercbe sem telt, de a lány már befele is fordult.

- Hallgatlak.

- Mikor beléptetek azon a kis kapun, kézen fogva, ahogyan felnéztél anyádra csillogó szemekkel, és az ahogyan kacagtál rá. Már az, elég volt. Mikor anyud elült anyám mellé, ahogy a szoknyáját szorongattad, és aggódva néztél fel rá, hol pedig az idegen nőre. Az ahogyan rám néztél, mikor a füledbe súgták, hogy gyere játssz ezzel a homokos ruhás fiúval, te pedig ámultan bámultál rám, én pedig vissza. Tudtam, hogy valamit tennem kell. Visszafordultam zavaromban a homok felé, de mire fel néztem addigra te, ott álltál felettem, és a képembe mondtad: Szia, leszel a barátom? - halk kuncogás zavarta meg az élmény dús beszámolót, mire JungKook csak homlokon pöckölte Lucyt. - Ne zavard meg a történetemet, hiszen most jön a legjobb rész. - megköszörülte torkát és folytatta.

- A szemed csillogott, úgy mint egy drága kő. Az ajkaid egy egyszínű szivárványt formáltak, aminek a végénél ott volt egy nagyon halvány kis mélyedés, tele szebbnél szebb arany talléroknál. Felakartam kutatni a szivárvány végénél lévő kincseket. Egy felfedező akartam lenni, aki felfedezheti, a benned rejlő értékeket és azokat örökre megtarthatja. De te elmentél és a felfedező munka nélkül maradt. Még csak segélyt sem kapott. Kezdett csövesként tengődni, hiszen még a lakbért sem tudta fizetni. Leamortizálódott. De egyszer, egy nem várt napon, az a szivárvány előbukkant és ismét lett munkája. Megtalálta a szivárvány végét, és ott a boldogságot jelentő tallérokat.

    A történet végére már egy apró szuszogás hangját lehetett hallani. Lucy elaludt. JungKook arcára mosoly ült, a lány kézfejét kezdte simogatni. Lucy egy kis csúszással közelebb bújt a fiúhoz. Arcát a mellkasába fúrta, belélegezte a mámorító illatot. Hallotta azt az ütemet, ami csak érte szól, mélyen legbelül, elzárva a külvilágtól. Karjaival belekapaszkodott JungKook pizsama pólójába, úgy dörmögte kicsit rekedtes hangon.

- Szeretlek!

Nézzbe ide, meglepetés vár rád : http://comebacksback.blogspot.hu/2014/09/are-you-ready.html

Családi Kötelék - 5. rész - Fájó mult, csodás jelen (VÉGE)

Egy hete nyugalom van a házban. Egy hete nem vagyunk a kórház barátságosnak festett falai között. Milyen felemelő érzés. Nina szedi szorgalmasan a gyógyszereit, én pedig mint a többi normális korom béli srác, iskolába jár, vagy legalábbis, próbál. Apa még többet dolgozik, van hogy most már az esti családi vacsorára sem ér haza, de ezzel ellentétben anya egyre többet van itthon, és már nem mer elutazni hosszabb távra. Ami érthető is. Ninát világ életében a szívén hordozta, mindent megadott neki az ég adta egy világon. Ha ő Barbie babát akart, megkapta. Ha csokit, sütit, vagy utazást ő megkapta. Mindezek ellenére nem lett öntelt gyermek. Ugyan úgy viselkedik, mint bármelyik kora béli lány. Ez majdnem, hogy elmondható rólam is.
   Általános iskolában én voltam az a fiú akit mindenki előszeretettel bántott. A harmadik osztály egy
sorsfordító pontot hozott az életembe.
   Éppen kicsengettek, mint minden kis iskolás diák szaladt kifele az udvarra játszani. Aznap fényesen sütött a nap. Mindenki vidám volt, és még velem is beszélgettek. De... amikor becsengettek, a nap hirtelen elbújt. Felhős lett az ég, tavasz volt, és ez ilyenkor érthető is. A tanterem felé tartottam. A folyosó falához nyomva voltak a szekrények amiből kivetem a könyveimet és áthúztam a benti cipőmet. Mosolyogva mentem be a terembe, mindenki hangoskodott de amikor megláttak elcsendesedtek és engem kezdtek el nézni. Egyből lefagyott a mosoly az arcomról. Komoran leültem a helyemre, és reménykedve vártam a tanár bejöttét. De nem így történt.
- Hé! HoSeok! Hozd már be a felmosót Youri kiöntötte a teáját. - kiabálta oda nekem Tomoa. Az osztály akkori menő manója, ha jól tudom azóta sem végezte el a középsulit.
    Engedelmeskedve kimentem a felmosóért, de akkor a hátamnál fogva meglöktek és a földön kötöttem ki.
- Állj fel! - kiabálta az osztály ajtóból nevetve Tomoa. Én próbáltam de nem ment. Míg én a földön feküdtem, szégyenemben, addig Tomoa és barátai körbeálltak és úgy rugdostak. Kezeimmel fejemet védtem, míg egész testem magzati pózba össze nem húzódott. "Csak legyen már vége!" Fohászkodtam az égiekhez. De csak akkor hagyták abba amikor már a tanárnő jött.
     Még azon a héten kivettek az iskolából. Akkoriban még több iskola volt Szöulban így könnyen átvettek mindenhova. Ugyan úgy folytattam a harmadik osztályt, egyetlen egy bökkenővel. Hogy akkor már a lelkem megtört volt. Be írattak táncra, de nem tetszett. Próbálkoztam az önvédelemmel, kudarcba fulladt. Majd végül a zenébe menekültem de akárhogy próbáltam akkori lelki sebeimet el takarni nem tudtam. Megtört voltam.. .
      Eljött a gimnáziumi év első szemesztere. Én voltam ott a legkisebb, ja és a többi évfolyam társam. Aznap reggel büszkén vettem fel az iskolai egyenruhát. Egy Művészet oktatási iskolába vettek fel, ahol zenét tanultam. Hétfő volt. Az első tanítási nap. Mindenki meg ismerkedett a másikkal, és már ezen a napon lehetett látni, hogy kinek ki lesz a barátja. Az első napon nem beszéltem sokat, de volt az osztályban egy lány, aki szintén úgy viselkedett mint én. Vékony termete volt, és nagy szeme. Haja ápolt volt. Bőréről messziről kirítt hogy ápolt és, hogy egy nagymenő család lánya. Azon a napon Ő is megváltozott és ÉN is. Csendessége ellenére, úgy éreztem sokat tudok róla, így az első szünetben az asztala mellé álltam nagy levegőt vettem és megszólítottam.
- Szia, HoSeok vagyok! - nyújtottam oda a kezem mire rám nézett - Hogy hívnak? - láthatóan meglepődött, azon, hogy valaki hozzá szólt. Visszahajtotta a fejét, a padot nézte.
- Moon ShiHoo - felelte halkan. Olyan bátortalanul mondta, hogy az ember szíve majd bele szakadt. A mellette levő széket kihúztam és leültem mellé. Nagyot nézett amikor az újdonsült padtársával került szembe. Én csak nagyot mosolyogtam rá, mire ő egy kis szégyellős mosollyal megajándékozott.
- Hé HoSeok, gyere ki. Valakinek be akarlak mutatni. - kiáltott az a személy akivel az első napon a "legjobban" össze barátkoztam.
     Teltek múltak a napot és ShiHoo egyre többet és többet beszélt velem, de csak velem az osztályból. Ez idő alatt nagyon jó barátok lettünk és én lettem az a személy az osztályban akiért mindenki oda van, és az is akiért minden csaj bomlik. De ez a tény őt cseppet sem érdekelte, hiszen ő csak egy barátot látott bennem, bár ő ezt nem mondta ki. Iskola után soha nem találkoztunk, de mégis egy húron pendültünk. Egyikünk sem gondolt bele többet ebbe a kapcsolatba, mint egy sima barátság.  Novemberben ShiHoont az osztály "legjobbjai" közrefogták és megalázták, oly módon mint engem anno harmadikban. Mihelyst ezt megláttam kora reggel, egyből odasiettem hozzá.
- Mit ártott ő nektek?! - szóltam nagy hangon hozzájuk - Miért csináljátok ezt vele? - de nem jött válasz, csak lehajtott fejek. Akkor már mindent értettem. Kezénél fogva megragadtam a földön síró ShiHoont és felhúztam, majd a jobb fal előli első padjához ráncigáltam a "királynő" elé. Mi fiúk csak így hívtuk, WooRit.
      Mérgemben az asztalára csaptam, mire ő kibújt a Cosmopolitan mögül és elképedve nézett rám. Szívem szerint az összes eddigi haragomat rázúdítottam volna, de nem tettem, helyette csak annyit modtam:
- Ha még egyszer megalázod a barátomat, nem fog érdekelni, hogy lány vagy!
Mindenki szeme láttára, és füle hallatára megfenyegettem egy lányt, de ezúttal komolyan is gondoltam. Az aznapi terror olyan szinten sokkolta a legjobb barátnőmet, hogy másnap már iskolába se jött, épp úgy ahogy harmadnap. Soha többé nem láttam.

     Ninának egy szigorú diétát kell betartania. Se tojás, se liszt se tej. Kicsit érthetőbben, csak zöldség, gyümölcs és hús. De nem vörös hús. Anyáék már teljesen tanácstalanok, hogy mit főzzenek. Életemben soha nem éreztem magam ennyire energetikusnak mint az elmúlt 2 hétben. Anya éjjel-nappal a szakács könyveket bújja, vagy az internetet, hogy segítsen valahogy Ninán.
      Egy hete rátalált egy kezelésre, ami az allergiás tüneteket lecsökkenti, vagy teljesen eltünteti. Azóta minden 3. napon oda hordjuk a kis húgomat. Eléggé drága egy kezelés, de az egészségért bármit meg adunk. Ez egy amolyan családi mottó, vagy törvény. Egyik nap anya összehívta a családi kupaktanácsot. Csak akkor szokott ilyet tenni, ha valamit elrontottam vagy esetleg valami nagy változás, hogy beállni a család további életében.
- Holnaptól Nina házi kezelést kap. A doktor azt mondta, hogy itthon könnyebben el tudná látni a kezelési folyamatokat, meg Nina sem lenne olyan frusztrált bent a rendelőben, tekintettel a nemrégiben bekövetkezett Kórházi incidensre. - kiemelte a kórház szót. Ami mindeniből egy nagy, mély egyöntetű sóhajt váltott ki.
- Holnap jön a doki, így ma nagy takarítást tartunk és mindenkit arra kérek, hogy vegye elő a legjobba formáját. - Anya ezzel megint csak rám célzott, hiszen apa úgysem lesz itthon csak én, a szünet miatt.
       Mindenki szét széledt, én kaptam a szobámat és a fürdőszobát. Apa a saját szobájukat és a nappalit. Nina a saját fészkét, míg anya a konyhát és a nappalit tisztogatta. Másnap reggelre csillogott az egész hát. Öröm volt látni anya megdöbbent arc kifejezését, ahogy végig nézett a kitisztított szobákon, és felmosott folyosókon. Délután kettő óra volt amikor megérkezett a doki, egy lány kíséretében. Helyet foglaltak a nappaliban, épp úgy ahogy én, Nina és anya is. A doki el is kezdte a vizsgálatot, anya nézte ahogy teszi a dolgát a doki, közben kérdezgetett néhányat tőle. Mind e' közben én csak a lányt néztem, és azt ahogy jegyzetel. Sokat mosolygott anyára és hugira a lány. Olykor-olykor megszólalt és a hangja olyan ismerős volt. Csak nem tudtam mihez kötni. Annyira hasonlított valakire, csak nem tudtam, hogy kire, így inkább kimentem a konyhába és engedtem magamnak egy pohár hideg vizet a csapból. Pár perccel később nyílt az ajtó és megjelent előttem a doki lánya.
- Kérhetek egy pohár vizet? - kérdezte és megint De Ja Vu érzésem támadt.
- Akár kettőt is! - feleltem
- A humorod semmit sem változott 6 év távlatából sem.
- Ugyan miről beszélsz? Nem is ismersz - nyújtottam felé a pohár vizet. Majd mondott egy mondatot ami elindított bennem valamit. Aminek hatására szívem hangosabban és ütemesebben kezdett dobogni. Kezeim elkezdtek izzadni.

- Dehogy nem ismerlek én. ShiHoo vagyok HoSeok. A legjobb lány barátod! - és kiesett a kezemből az üveg pohár míg ő csak  oldalra hajtott fejjel csak mosolygott rám. Amint arcom lefagy és megdermed a meglepettségtől.

"Hát újra találkozunk!"

Családi Kötelék - 4. rész - Tilos!

Egész éjszaka egy percet sem aludtam. Más nem is mutatja jobban, mint a lila karikák a szemem alatt. Reggel hat óra van, az éledő természet látványnál nincs is jobb. Odakint már ébredezik a nap. Sokszor lett volna esélyem megnézni a felkelő napot, de mégsem tettem, de ma végre láthattam. Színei megmelengettek. Kellemes érzés volt, oly megnyugtató. Ez a megnyugvás nagyon kellett már nekem. A széken ülve, néztem ki az ablakon. Az ablak előtt néhány nagy koronájú tölgy fa állt, aminek a tövében kisebb-nagyobb cserjék helyezkedtek el. A korona rései között, beszűrődött a napfény ami melegséget árasztott. A fáktól nem olyan messze egy kisebb gyalogos út volt, ahol éppen egy fehér ruhába öltözött nő sétált el, kiengedett haját 
lobogtatta a szél.
 Az ajtó kilincse megmozdult és benyitott a nővérke. Rám nézett elengedett egy kedves mosolyt, amit viszonoztam,
félkómás fejjel. Ő csak nagyobb mosolyt húzott arcára.
- Látom, fent van már. Egy óra múlva jön a doktor, a reggeli vizitre. A kislánynak kell reggeli?
- Igen!
- 7:30-kor osszák ki. Akkor hozom. További szép napot. - azzal kiment. Maga mögött bezárta az ajtót és ismét mély csend lett úrrá a szobán, amit csak Nina szuszogása tört meg. Olyan jó volt látni, hogy nyugodtan alszik, zilálás nélkül. Jót tett neki a szteroid amit még az este folyamán kapott még egyszer.
  A szobában haloványan égett a jelző lámpa az ajtó mellett, ez adta a szoba fényét amitől titokzatossá vált az egész helyiség. Nina elkezdte ökleivel megtörölgetni szemét, de amikor észrevette, hogy egyik kezét nem tudja úgy mozgatni, ahogy szeretné, hirtelen bepánikolt és sírásra állt a szája. Mellé ültem, arcát megsimítottam, látszólag megnyugtatta közelségem, de ez az érzés csak kis ideig volt észlelhető, hiszen egy könnycsepp gördült végig az arcán, egyenesen a fehér párna irányába.
- Ne sírj Nina! - mondtam - Emlékszel valamire a tegnap estéből?
- A szúrásra. De a többire nem nagyon...
Jobb is volt, hogy csak ennyire emlékszett, szegény gyerek, nem szeretnék a helyében lenni. Reggel hét órakor pontban jött a doktor úr és megnézte Nina állapotát.
- Látom a foltjaid kezdenek elmúlni. Még a délelőtt folyamán még el kell menned egy allergia tesztre, de ne aggódj, kifejezetten neked kértem egy olyat, ahol szúrás nélkül megállapítják, hogy mire vagy allergiás, jó? - kérdezte kedvesen. Még nekem is jól esett, legalább nem látom még egyszer sírni Ninát.
- Igen, de csak akkor megyek, ha jöhet oppa is. - nagyot néztem, hisz csak nagyon ritkán hív oppaank.
- Jó, rendben van, de csak akkor ha megígéred, hogy jó kislány leszel!
- Én mindig jó kislány vagyok. - mosolyodott el Nina miközben felült az ágyon. Arca kivirult, és életvidám színekben kezdett el pompázni.- Uram maga velem jönne egy pillanatra? - felálltam és követtem kifelé, ki egészen a folyosóig.
  A doktor arca elkomolyodott, és a lényegre tért.
- Hogy őszinte legyek magával, a helyzetük nem túl rózsás. - aggódni kezdtem - A lehető legveszélyesebb allergiás állapotot kapta el a kislány. Kezelni csak hosszú idővel lehet, és megszüntetni csak minimum 1 év kezelési idő kell, de még akkor is vissza térhetnek a tünetek. Teljes életmód váltást kell elindítani a kislány életében. Hogy, mire allergiás, azt még nem tudjuk, ezért is lesznek ma kisebb vizsgálatok. Szúrás nélkül 60 tesztet tudunk elvégezni. Ha ezekből megtaláljuk, hogy mire allergiás akkor tudni fogjuk kezelni. Ha, pedig nem mutat ki semmit akkor kénytelenek leszünk még a mai nap folyamán vért venni, mert abból, még több lehetséges veszély faktort is be tudunk mérni.
- Értem. - bólintottam
- Akkor ha, a kislány reggelizett kérem keressék fel a Kék szektorban a Gyermek Allergológiát, a többit majd ott elmondják. - mosolyodott el de még így is komoly maradt tekintete.
  Mikor már visszamentem a kórterembe, Nina már az ágyában majszolta a szendvicsét amit akkor vitt be az ápolónő, amikor mi beszélgettünk kint. A kishúgi rám nézett, majd elmosolyodott.
- Nem is olyan rossz, a kórházi koszt. - jelentette ki, hatalmas mosollyal arcán, amit még mindig piros pöttyök tarkítottak.
Leültem az ágya szélére, és megöleltem. Jó szorosan magamhoz szorítottam, és elkezdtem hüppögni.
- Bátyó? Te sírsz? - kérdezte, miközben keze hátamra fonódott.
- Én?! Ugyan... dehogy is... - töröltem meg arcom.
- Akkor jó, legalább te légy a régi, ha én beteg vagyok. Mikor megyünk elvégezni, azt az izét? - kérdezte és csillogni kezdett a szeme - Haza akarok már menni! - durcás arcot vágott
- Akkor sietnünk kell, ha még ma haza akarsz menni. - simogattam meg kobakját - Add a kezed és induljunk.
Kezembe helyezte kicsit kezét. Lesegítettem az ágyról, ráadtam a cipőjét és a kabátját majd elindultunk. Kint a recepciónál, odaadták nekem egy papírt, ami a beutaló az Allergológiára.
   Az épületből kiérve, körbenéztem. Az utak mellett kis táblák jeleznék az utat az egyes szakrendelések felé. "Kék szektor, jobbra" Kézen fogtam a kislányt majd megindultunk és elkezdtük követni a táblák jelzéseit. Akárcsak egy társasjátékban. Hamarosan szembe találtuk magunkat egy nagy fehér öt emeletes épülettel, aminek tetején a "Gyermek klinika" felirat állt. Beléptünk a nagy mozgó ajtón, egyből a recepcióhoz vettük az irányt, ahol egy kis elidőzés után az egyik nővér elkísért minket ahhoz az ajtóhoz, ahol ezt az egész tesztet fogják elvégezni. Kis várakozás után kijött egy segéd orvos és be invitált minket.
  Az egész rendelő nagyon kellemes és szép hely volt. A falon Micimackó és barátai, ezen kívül néhány hercegnő is látható volt, a Verdákkal együtt. A doki odafordult hozzánk kedves mosolyt virított az arcára. Közelebb jött, leguggolt Nina elé.
- Készen állsz?
Nina csak bólintott egyet, mire mindenki nagyot mosolygott. A doktor segéde egy külföldi nő volt. Szép sötét barna egyenes haja volt, ami derékig ért. Szeme barna volt, olyan barna mint a kávé zacc. Kicsit testesebb hölgy volt, lehet idősebb nálam. Úgy egészében nagyon lenyűgöző személyisége volt, akiből csak úgy áradt a kedvesség és a pozitív energia.
   Ninát felültette a doktor az ágyra. Majd mindenféle kütyüt rákötött. Kis csipeszeket húzott mind a 10 újára. Kezére kis tapadós pacsnikat tett, épp úgy ahogy mellkasára és hátára is. Egyet kapott még a homlokára is.
Ezen elmosolyodtam, de ő is, majd hangosan felkacagott. Nagyon, kis bájos volt, ahogy a homlokán ott volt a nagy szürke pacni, ami körül piros pöttyök álltak.
- Akkor először kezdjük 10-esen. - Mondta és a nő bekapcsolta a gépet. Nina felkiáltott.
- Ez kuckos*... - és hangosabban kezdett el nevetgélni.
- Oké, kész. Akkor most nézzük meg 25-ösön.
Felkapcsolták a gépet arra a szintre. Nina még jobban elkezdett nevetni. Szeme könnybe lábadt a sok nevetéstől.
- Kész is vagyunk! Az adatokat már a gép átküldte a doktoruknak, a többit majd ő elmondja.
- Köszönjük szépen. De miért kezdett el nevetni?
- Kis áram ütésekkel végeztük el a tesztet, ezen a szinten még csak olyan mintha kis hangyák szaladgálnának az egész testen, ezért nevetett fel a kislány! - válaszolta a doki.
- Megismételhetnénk! - Kiáltott fel Nina - rég nevettem ilyen jót!
Leszedték róla az összes eszközt, és elindultunk vissza a szobánk felé.
  Visszaérve a szobánkba, már bent várt a doktor úr. Komoly arccal nézegette a kinyomtatott papírt az ablak előtt. Tekintetét felemelte és rám nézett.
- Kérem üljenek le! - határozott kijelentésén meglepődtem. Leültem az ágyra és ölembe ültettem a kis Ninát. Látszólag nem értette, hogy mi folyik körülötte. Egy széket húzott elénk, arra leülve nézte még egy ideig a lapot, felnézett a kislányra, elmosolyodott és belekezdett mondandójába:
- Nos 60- fajta tesztet végeztünk el. Az a bizsergető érzés az a teszt része volt. Nem is volt olyan félelmetes igaz?
- Nem - bólogatott mosolyogva Nina
- Na, látod! 60-ból 12 dologra allergiás. Többek között a, kutya-macska szőrre, az atkára, a paradicsomra, paprikára, kivire, sajtra, szójára, babra, narancsra, a fehér lisztre és a fehérjére. - elkomolyodott - Ez annyit tesz, hogy ezeket kerülni kell, ha nem akarnak ismét ide kerülni. Tejtermékeket nem ehet, sem pék cuccokat, kakaós csiga, fehér kenyér, félbarna kenyér kizárva, csak teljes kiőrlésű kenyeret. Barna kenyér, zab kenyér. A kutyáktól és a macskáktól távol kell tartani. Az atkát a legjobban rendszeres takarítással lehet eltüntetni. Hetente kétszer kell ágynemű huzatot cserélni és rendszeresen ki kell porszívózni, de nem csak lent a földön, hanem az ágyon is. Ma akár haza is mehetnek, írok fel a kis asszonynak még szteroidos krémet, ezzel minden nap háromszor kell kenni a kezelni vágyó felületet. Ezen kívül kalciumot és c-vitamint kell még szednie - felállt - Máris megyek és írom a záró jelentést. A nővér majd jön ad be még egy adag szteroidot,egyből a vénásan, majd ha kész a jelentés azonnal távozhatnak. - kiment az ajtón.
  A doki szavaira se nyelni, se köpni nem tudtam. Szóval akkor mit ehet? Tettem fel a kérdést. Még a macska és a kutya hagyján, na de többi. Hogyan fogom megmondani neki, hogy nem ehet több kakaós csigát, sem tiramisut? Hogyan fog tovább így élni? Egyáltalán ki lehet ezt nőni? Kezeléssel el lehet mulasztani? Ezek, és még hasonló kérdések zakatoltak fejemben amiből Nina hangja zakkantott ki.
- Akkor rudit sem ehetek? - nézett fel rám. 
- Nem, azt hiszem. - válaszoltam, lesokkolva magam elé bámulva.

Családi Kötelék - 3. rész - Négy fal Között

Minden olyan gyorsan történt az egyik pillanatban alig halló szuszogás ami a békés álom egyik jele, míg a másikban már karjaim közt tartom Ninát a sürgősségi szakrendelésen.
  Hajnali három óra körül mint az őrült tárcsáztam RapMonster telefonszámát.

- Hé, haver siess, gyere ide, baj van! - mondtam
- Mi az? Miért zaklatsz? Mi történt. -  a kagylót odatettem Nia arcához, hogy jobban halhassa azt amit én is hallok, majd fél órája.
- Haver, azonnal ott vagyok! - folytatta és lecsapta a kagylót.
Alig telt bele 10-15 perc és már itt is volt. Addigra felöltöztettem Ninát, fél álom között. Csodálkoztam hogy, hogyan képes átaludni egy öltöztetést, úgy hogy közben alig kap levegőt. De ő képes volt rá és megtette. 
RapMonster leült mellé a kanapára és úgy figyelte ahogy szaggatottan lélegzik. Ez idő alatt felöltöztem én is, majd 10 perc múlva már a kocsiban ültünk és indultunk az Ügyeletes Gyermek Orvoshoz, ami majd 20 percnyi kocsikázás volt a házunktól egészen odáig autóval. Egész végig Ninát a karomban tartottam, miközben még mindig aludt. Egyre egyenetlenebbül vette a levegőt ami okot adott a további félelemre. Az idő csak úgy repült és már meg is érkeztünk.
- Menjetek be én addig keresek parkolót.
Bólintottam egyet. Kiszálltam az autóból majd a kis alvó tündért is kivettem. Egyből az épület felé vettem az irányt.
  Egy három emeletes épület volt, hófehérre volt meszelve és kissé unszinpatikus volt a külseje. A főajtó széthúzódott előteltünk és én egyből a recepcióhoz vettem az irányt.
- Jó estét kívánok, miben segíthetek?
- Az ügyeletes orvost keressük. A kis lány furcsán veszi a levegőt.
- 203-as ajtó. Ezen a folyosón forduljon jobbra és bal oldalt megtalálja, kopogtasson be, már most értesítem a doktor urat, hogy mennek.
- Köszönöm szépen. - illedelmesen fejet bólintottam majd elindultam azon az úton amit a jő mondott, iszonyatosan nagy faképűséggel. Jó, elhiszem hogy éjszakai műszakban van, de azért egy kis együttérzést nyilváníthatott volna.
  A folyosók egész kis vidámmá tették a nagy fehér épületet. A folyosók falán gyermekbarát festmények voltak. Micimackótól, a Hupikék Törpikékig, egészen Bambiig és a Disney Hercegnőkig minden megtalálható volt itt. A folyosó végén jobbra fordultam és szembe találtam magam egy nagy Villám McQueennel. Folytattam utamat, majd bal oldalt meglátta a 203-as ajtót. Elé álltam és bekopogtam rajta. Egy kedves vékony termetű nő nyitott ajtót talpig fehér ruhában.
 - Fáradjanak be, a doktor úr már várja önöket.
Az ajtón beléptem, de ekkor már Nina ébredezett. Szemeit törölgette az erős fény miatt. A doktor asszisztense mutatta az utat, és arra kért, hogy az ágyra fektessem le a lányt. Levettem róla a kabátot és a sálat amit utána egybe tettem. A doki az ágy mellé lépett és felhúzta a Nina pólóját egészem nyakig, és elkezdte hallgatni a szívverését és a légzését. Erőteljesen figyelt minden hangot. Örültem, hogy Nina nem kezdett el sírni, mert általában nagyon fél az orvosoktól, de lehet az is hogy most csak szimplán nem fogta fel, hogy mi is történik körülötte. Egyszer a testvéremre, másszor pedig az orvos arcára néztem. Utóbbinak erőteljes grimaszokat véltem felfedezni majd 40-es arca mögött. Miután végzett a vizsgálattal, lehúzta a pólót és vissza ment az asszisztenshez. Halkan konzultáltak valamit majd engem is oda hívott.
- Ma estére kapnak egy szobát fent a sürgősségin. Első emelet 205-ös szoba. A lánynak nagyon erős allergiás rohama van. Szerintem három napig nem fog haza menni és még ezzel keveset is mondok. Ma már nem kezdünk bele semmilyen kezelésbe így csak holnap tudok pontosabb információt mondani. Az este folyamán még a kislány kapni fog egy branült és egy szteroid adagot. A szteroid segít abban, hogy visszahúzódjanak a foltok a testén. A branült pedig azért kell felhelyezni, hogy könnyebben tudjunk vért venni ha kell. Az asszisztensem felkíséri önöket az első emeletre, majd behelyezi a branült. Kérem legyen jelen ennél, mert ez sokkal jobban nyugtatja a kis gyerekeket. Bár ahogy elnézem - Ninára nézett - eléggé kómás még a kis beteg, szóval nem lesz nagy gond. Én leszek a kislány kezelő orvosa, ha bármi baj adódna vagy csak kérdés merülne fel kérem keressenek fel, bizalommal. Dr. Bang YongGuk vagyok.
- A nevem Jung HoSeok, örvendek.
- Igen tudom ki maga, a lányom nagy rajongója. - mosolyodott el, kedvesen.
- Mennyibe fog ez nekem kerülni? - kérdeztem, mert ugye anyáék nem hagytak itt valami sok pénzt, és meg kell őket kérni hogy utaljanak át a számlámra ha kell komolyabb összeg.
- Szerintem semennyibe, csak találkozzon a lányommal és le lesz rendezve J-Hope. Rendben van?
- Pe... persze! - dadogtam egy sort, mire mind a ketten elmosolyodtak.
- Kérem kövessen. - nyitotta ki az ajtót a nő.
  Az ágyhoz sétáltam és felvettem a kába kislányt az ölembe és követtem a nőt. Kint a váróteremben NamJoon már várt minket. Mikor meglátott a székről felállt és oda sétált hozzám.
- Na, mi van haver? Mi a baja a kis csajnak? - simogatta meg Nina fejét
- Allergiás roham. Ma este biztosan nem megyünk haza. Te viszont igen. Pihend kis magad, és kösz mindent!
- Holnap majd hozok be ezt azt, jó? - de ezt ,ár csak fél füllel hallottam mert elindultam követni az asszisztenst
- Az király lenne. Na mentem majd hívlak, hogy mi kell, jó éjt RapMon. - fordultam oldalra és mondta vissza
- Neked is. Vigyázz rá!
  A nő beszállt a liftbe mi pedig követtük.Bezárult az ajtó, majd pedig megnyomta az '1'-es gombot.
- Na szóval BTS, mi?
- Humm? - néztem rá tágra nyílt szemekkel
- És mi újság a BTS háza táján J-Hope? - kérdezte, rólam pedig éreztem, ahogyan sugárzott a meglepődöttség és a bizonytalanság. A mai éjszaka már két ember mondta ki a becenevemet, egy Orvosi rendelőben. Olyan érzésem támadt, hogy a végén nem is Nina miatt fogunk bent maradni, hanem pusztán csak azért mert én vagyok J-Hope a BTS-ből aminek az igazi nevét nem is tudják. Na mindegy! Legalább ő el lesz. Csak arra ügyelnek kell, hogy a négy fal szindrómám ne alakuljon ki. Mert akkor nem csak a sürgősségin kötök de nekem még belépő jegyem is lesz a pszichiátriára.
- Meg vagyunk! - közöltem vele, úgy hogy rá sem néztem. Kezdtem feszülten érezni magam. Pedig ilyen még nem volt.
Az asszisztens majd harminc éves lehetett, kb 10 évvel idősebb nálam vagy még többel is, lehet. Lassan,de biztosan rátekintettem, mikor észre vettem hogy egyre jobban kezdi kigombolni fehér felsőjén a gombokat, ahonnan kidomborult dekoltázsa, majd megszólalt.
- Jaj, olyan meleg van ide bent. - közölte vele, csillogó szemekkel. - nem gondolod J-Hope? - kérdezte, huncut mosollyal arcán.
Normál esetben kissé zavarba jöttem volna, de most teljesen az undor fogott el. Hátamon minden egyes szőr száll vigyázzba vágta magát, a hideg futott át hátam egész területén. Homlokomon az kirügyezett az izzadtság, majd halántékomon egy-egy komolyabb könnycsepp legördült állam felé.  Ezt nem hiszem el, komolyan mondom. Nem elég, hogy Nina beteg, erre még ez a nő is itt mellettem el kezd vetkőzni. Fejemet gyorsan elfordítottam a másik irányba, majd nyersen oda vágtam:
- Szerintem pont tökéletes. - abban a pillanatban kinyílt az ajtó és egy doktor állt előtte. Egy pillantást vetett ránk. Először az asszisztensre, másodszor pedig rám. Látta rajtam ahogy szó szerint, feszült vagyok. Ismételten az asszisztensre nézett aki már gombolta befele ingének gombjait. Majd kószán felnevetett.
- Na de kis asszony HyunA, ne tessék már mindenkire rá mászni.
- Elnézését kérem Dr. Lee DongHae.
- Innentől át veszem őket. Menjen vissza az ügyeletre. - igenlően bólintott az asszisztens - És kérem ne kezdjen ki minden féle jóképű idegenekkel, még akkor sem, ha az illető egy nagy Idol, értette? - fejezte be mondatát kellő szigorral, úgy mintha mind-e közben majd kettő és fél méteres lándzsákat dobált volna felé.
- Igen is. - azzal mi kiszálltunk a liftből és követni kezdtük a doktort. Még néhány pillantásig magamon éreztem a lány pillantását majd hirtelen eltűnt.
  A doki egy szobába kísért be minket. A szobában volt két ágy az egyik egy tipikus kórházi ágy míg a másik egy normális egy személyes kis ágy.
- Öltöztesse le a lányt, kérem és hozza ki a kötözőbe, mihelyst végzett.
- Értettem! - hajoltam meg.
Nina mindezekből semmit sem érzékelt hiszen újból vissza aludt. Ezúttal levettem róla a pulcsiját is és az ágyra fektettem. Sajátomat felakasztottam a fogasra mi az ajtó mellet volt. Karjaimon a pulcsit fölhúztam könyékig, majd csípőre tettem a kezemet. Nem volt szívem ezt tenni vele de muszáj volt. Ismételtem karjaim közé vettem és megindultam vele a kötöző felé.
  A kötöző előtt megláttam Dr. Leet aki kezeivel invitált befelé.
- Fektesse le ide a kislányt. - mutatott az asztalra. - arra kérem, hogy a jobb kezét fogja le és a fejét pedig a jobb karja felé fordítsa el. - így is tettem - Most pedig egy tű segítségével barnült helyezünk fel a lány könyék táji hajlatába. A tűt majd kihúzzuk és csak egy hajlékony kis műanyag csövecske fog benne maradni. Ennek segítségével tudunk majd könnyedén vért venni, a továbbiakban és ha szükséges akkor infúziót adni be neki.
- Mit fog érezni?
- Egy sima injekciót.
- Légy erős kicsi angyal! - simogattam meg a fejét majd jobb oldalra hajtottam.
 Nem bírtam nézni még én sem. Tudtam mikor szútra be a doki a tűt, hisz abban a pillanatban mihelyst beszúrta a tűt Nina fel sikoltott és elkezdett kapálódzni. Majd egy egész percig torka szakadtából sírt. Mikor oda néztem akkor már a branül le volt kötve.
- Most be adom neki az első szteroid adagot. - a doki egy kis fecskendő segítségével belepumpált egy áttetsző anyagot a barnülön keresztül a vénába.
- Vigye vissza a szobába. Holnap reggel 7 órakor ébresztő. Addig pihenjék ki magukat hosszú nap vár még önökre.
  Ninát vissza vittem a szobába. Ráültem az ágyamra és úgy mint mikor1 éves volt úgy kezdtem el ringatni, vigasztalni.  Húsz perc múlva Nina elhallgatott és ismételten elaludt, lassan leraktam az ágyába én pedig az ablak előtti kis székre leültem. Kifelé néztem az ablakból. Az ablakunk egy kis tóra nézett. A tó tükrén megcsillant a Hold fénye, és vissza tükröződött onnan. Egy kósza madár szállt a víz felszínére, így
megbolygatva a tó kristálytiszta tükrét. Rá könyököltem a szék előtti kis asztalra és úgy néztem néha-néha ki a tóra és néha pedig az alvó Ninára. Néhány könnycsepp gördült végig arcomon.

Anya, most nagy szükségem lenne rád. Nem tudom mi tévő legyek, és hogy hogyan tovább. Nem vagyok felnőtt, legalábbis nem érzem annak magam. Nem tudok normálisan még egy kislányra sem vigyázni. Most már tudom jól, nem nekem való az apa szerep.

                 Gyere haza anya, minél hamarabb!

Családi Kötelék - 2. rész - Diagnózis

Már vagy két órája a rendelő intézetben ülünk. Elképesztő, hogy milyen lassan dolgozik az orvos, de lehet, hogy csak nekem telik ilyen lassan az idő. Nina nagyon jól viseli ezt az időt, elhozta ugyanis kedvenc babáját és annak néhány kellékét, és azzal, kezdett el játszani. Kezdem elveszíteni a fejem. Lábam megállás nélkül mozog fel s alá, miközben ujjaimmal zongorázok hol a combomon hol pedig a másik kezem ujjbegyein. Érzem, hogy ha hamarosan nem hívnak be, jelenetet rendezek. Kinyílik az ajtó és egy fehér ruhás nő lép ki rajta, lábán fehér zokni és fehér papucs.

- HoSeok és Nina kérem jöjjenek be. - mondta kimérten mégis határozottan
  Ninával felálltunk és besétáltunk kézen fogva az orvosi rendelőbe. A doktor úr a székében ül előtte egy nagy fehér asztal. Az asztalon voltak az orvosi kellékek. Fejét felénk fordította és kedves mosolyt biggyesztett arcára, mire Nina valami oknál fogva megijedt és hátam mögé szaladt. Szorosan átölelte lábamat mindkét kezével, miközben az egyik kezében a baba volt.
- Nina, gyere ide. Nézzük csak mi is történt. - mondta a doki miközben kezét nyújtotta testvérem felé, aki erre csak még jobban megszorította lábamat.
- Egy pillanatot kérek! - mondtam a dokinak. Ezt követően szépen óvatosan lefejtettem gyenge de mégis erős karját lábamról. Leguggoltam elé, hogy ezzel is érezze azt, hogy egyen rangú félként tekintek rá. Arcából elsimítottam néhány kósza tincset, majd füle mögé tettem. Két kezemmel közrefogtam arcát majd egy puszit nyomtam homlokára.
- Ne félj! Én itt leszek melletted. Ha bántani mert a bácsi akkor majd megverem, jó?
Nina felnevetett és igenlően bólintott, olyan volt mintha minden gondja baja elmúlt volna. Igaz, szemében még mindig láttam azt a bizonyos félelmet, de az hamar elillanni láttam mikor megöleltem, majd ölembe felvettem és oda sétáltam vele az ágyhoz, ami a fal mellé volt téve. Az ágyra letettem kezében még mindig szorongatta a babát, a doki oda lépett hozzánk, kedvesen megsimogatta Nina hátát majd hozzám fordult.
- Mi a baja?
- Ma reggelre kiütéses lett, mind a két alkarja, és ahogy reggel az öltöztetésnél is észrevettem a lába is kezd az lenni.
- Akkor nézzük csak meg. - majd Ninához fordult és folytatta - Ne ijedj meg csak megnézem a pöttyeidet.
  Kezén fölhúzta a hosszú ujjú pólót majd közelebbről is szabad szemmel megnézte azokat az egyre terjeszkedő pöttyöket. Ezt követően leguggolt az ágy elé és a lábán lévő pöttyöket is megnézte, de ezeket már hosszabb ideig.
- Velem tudna jönni?
- Maradj itt! - puszit nyomtam a homlokára majd követtem a külön nővérek számára fenntartott szobába mentünk ahol egy komoly beszélgetés kezdődött.
- Nos, HoSeok. Nananak allergiás tünetei vannak. Ezek kezelhetők, de bármikor előjöhetnek újra, és lehet, hogy erősebb dózisban, mint ez. Felírok önnek egy krémet, ezzel minden este kenje be a lány testét, de csak ott ahol a kiütés van.
- Ha nem múlik el, akkor mi lesz?
- Hát, ha szerencsénk van akkor semmi. De e legrosszabb esetben befulladhat.
- Befulladhat?
- Igen, nem egyszer fordult elő hogy ezek a kiütések nem múltak el, és a kenőcs ellenére még inkább sokasodtak. Ha sokasodik akkor értelem szerűen terjed, és van akinek egészen a nyakáig is elterjed. Ha a nyakra is elterjed akkor akár fulladáshoz is vezethet, mindez nem gyerek játék. Ezért kell minél hamarabb kezelni.
- Hogyan?
- Vért kell vennünk, és abból, majd meg tudjuk állapítani, tesztek alapján, hogy mire is allergiás. Bele megy egy vérvételbe?
- Ha ez kell ahhoz, hogy ne fulladjon be és hogy eltűnjenek a pöttyök akkor, igen.
- Arra kérem, hogy maradjon itt, és akármilyen hangot is hall, semmi esetre se jöjjön be.
  A doktor kiment, és rám zárta az ajtót. A benti székre leültem, lábam az idegességtől ugyan úgy dobogtak mint odakint. Kezeimet elkezdtem tördelni. Többször ökölbe szorítottam kezemet, amit később a számhoz tettem és úgy támaszkodtam meg térdemen. Nagy csend, oda kint is, még a váróteremben is. Ez a nagy csend nagyon nyomasztó, és zavaró. A nagy csendet, egy óvatlan pillanatban megtörte, Nina keserves sírása. Egyből felpattantam a helyemről és már az ajtóhoz indultam. Oda értem az ajtó elé. Kezemet már a kilincsre tettem, le akartam nyomni de hirtelen megtorpantam. Az ajtó másik feléből egy kislány keserves sírását hallottam majd egy kétségbe esett kiáltást. "Bátyó segíts!" Ezt ismételgette. Kezemet ökölbe szorítottam, majd nagy erőt vettem magamon és megfordultam. Vissza sétáltam majd leültem a székre. Épp mikor leültem már az ajtó nyílt is, és belépett a nővér. Egyből felpattantam majd szélsebesen kiszáguldottam a kis szobából. Egyenesen az ágy felé mentem ahol Nina ült ugyan ott, ugyan olyan pózban de vöröslő szemekkel, és könnyekkel teli arccal. Szívem szakadt meg mikor megláttam. Egyből oda siettem hozzá, és jó szorosan magamhoz öleltem. Egy egyszerű vérvétel volt de engem is nagyon megijesztett, olyannyira, hogy az én szememből is ki gördült egy kósza könnycsepp.
- Úgy sajnálom! - Csak ennyit tudtam mondani, ölembe felvettem a doktor a másik kezembe adta a receptet, és már mentünk is haza.
  Útközben Nina nem szólt hozzám, még akkor sem amikor a kenőcsét mentünk kiváltani. Miután haza értünk egyből ő felrohant a szobájába én pedig lehuppantam a nappaliba, majd felhívtam anyát, és elmondtam neki, hogy mi is történt, de csak tömören. Ezt követően a konyhába siettem, készítettem egy jó meleg epres teát hozzá egy vaníliás muffint amit a kedvenc eperkés tálcájára tettem. Felsiettem vele az emeletre, majd szobája ajtaja előtt megálltam és bekopogtam. Résnyire kinyílt az ajtó és ismételten egy könnyes szemű kisgyerek arcával találtam szembe magam.
- Engedje be kérlek. - az ajtó jobban kinyílt épp úgy, hogy be tudjak rajta férni. A szobájába bementem, ő leült az ágyra és pedig le mellé és az ölébe tettem a kis tálcát.
- Tudom, hogy szereted, edd meg!
Kicsi kezével megfogta a tálcát és az éjjeli szekrényre rakta, majd vissza ült. Nagy szemekkel nézett rám, majd pedig megszólalt:
- Meg fogok halni?  - szívem össze szorult
- Ne beszélj butaságot Nina! Dehogy fogsz meghalni, arról kezeskedem. Különben is az én testvérem nem lehet gyenge. - magamhoz öleltem vállánál fogva mire csak felnevetett majd folytattam -  kaptál krémet ha azzal kenegetjük a pöttyeidet, akkor el fog múlni.
- Ígéred? - és kis ujját felém tartotta
- Ígérem. - én is felé nyújtottam kis ujjamat majd azt össze kulcsoltuk azt. - Na, indulás fürdeni.
  Úgy mint egy szófogadó kis lány, egyből elindult egy szó nélkül a fürdőbe. Le tusolt. Kivettem a kádból, jó alaposan megtörölgettem. A pöttyöket bekentem a krémmel, majd rávettük a pizsamát.
- Bátyó, alszol velem?
- Persze. - Bebújtam mellé az ágyba és úgy nyomott el minket az álom.


De azonban, hajnal körül, erőteljes hörgésre lettem figyelmes...